Nagyon fontos átmenet a nyár és az ősz között

Szeptember, vagy ahogyan régen mondták, Szent Mihály hava, annak is az első napján léptek szolgálatba a juhászok, a kondások és a szőlőpásztorok. A szőlőhegyen ez a nap volt a zárónap, ettől kezdve tilos volt szekérrel, abroncsos edénnyel a szőlőben járni. Megkezdődött a szőlőőrzés, valamint a disznót hízóba fogták. A pásztor foglalkozás ősi állattartó mesterség, volt, de életforma is. A juhokat őrző pásztort hívták juhásznak, kondásnak pedig a disznók, kondák őrzőit. Tájtól függően és az életkörülményeknek megfelelően lassan kialakult ezek közt az emberek közt egy sajátságos hierarchia, melyet szokásként vittek tovább íratlan törvényeikben. 

A népi megfigyelések

Amennyiben szeptember elsején esik az eső, a tél gyenge lesz, de az ősz viszont száraz lesz. Mások viszont épp ennek az ellenkezőjét állították, mondván, ha szeptember elsején esik, akkor vizes és szeles ősz várható. Azt tartották őseink, hogy az ősz első napján elvetett gabona bő termést hoz, ezért e napon vetették el a búzát és a rozst. Állítólag a merészebb gazdák e nap hajnalán, pucéron végigjárták a szőlőt, a négy sarkában gallyakat kötöttek össze, hogy így elűzzék a rontást a termésről. Azt is megfigyelték, hogy ha szeptemberben megdördül az ég, a fák még sok virágot hoznak. Amennyiben másodszor is kivirágzik az akác, akkor hosszú, meleg őszre lehet számítani. A levelek, ha korábban hullnak le a fákról és a gólyák és fecskék is hamarabb kelnek útra, akkor hamarosan megérkezik a hideg idő. A népi megfigyeléseknek azért is volt bizonyos alapjuk, mert akkor még nem létezett meteorológiai előrejelzés, így elődeinknek nem volt más választása, mint, hogy gondosan megfigyeljék az időjárással kapcsolatos összefüggéseket. Nem készítettek ebből bonyolult statisztikákat, de hagyatkoztak ezekre a megfigyelésekre. Ezen megfigyelések alapján kialakított szabályszerűségek a mai tudásunk és fejlett technika mellett gyakran bizarrnak is tűnnek, azonban eredményeiket vizsgálva némelyik meglepően jó arányt mutat.

Szent Mihály

Mihály arkangyal a judaizmus (zsidó vallás) a kereszténység és az iszlám arkangyala is. Mindhárom egy isten imádó vallásnál fontos szerepet tölt be. Nevének legkorábbi fennmaradt említése a Kr.e. 3. és 2. századi zsidó írásokban található, ahol ő az angyalok és arkangyalok vezetője. A kereszténység szinte az összes rá vonatkozó zsidó hagyományt átvette. A Szentírásban a Jelenések könyvében (a Biblia újszövetségi iratainak utolsó, prófétai igénnyel fellépő könyve) olvashatunk róla, ahol a Sátánnal harcol. Júdás levelében is van rá való utalás, amikor az eretnekség kérdését vizsgálja a szerző. A Biblia egyébként név szerint ötször is szól róla, az említett két újszövetségi mellett, az Ószövetségben Dániel próféta könyve háromszor is megemlíti. A katolikus hit szerint Szent Mihály, egyike a 7 arkangyalnak, ő a mennyei hadak vezére és győztes harcosa. Jelképe hatalmas kardja, mellyel legyőz minden gonoszt, akaratereje hatalmas, mint ahogyan ő maga is. Isten iránti hűsége megingathatatlan. Az ortodox (keleti keresztény) egyház is hasonlóképp szentként tiszteli. 

Mihály neve a héber „mi ká él” magyarul azt jelenti „ki olyan, mint az Isten?” kifejezésből ered.

Mihály és Gabriel arkangyal képe megjelenik a magyar Szent Koronán is. A magyar néphagyományban Szent Mihály ott van a haldoklók mellett, segít itt hagyni a földi világot, majd átkíséri a lelkeket a túlvilágra. Ehhez az elképzeléshez kapcsolódik a Szent Mihály lova elnevezés is. A magyar katolikus templomok esetében, a történelmi Magyarországot is beleértve, a leggyakoribb védőszent Szent Mihály.

Felhasznált irodalom:

Tamási Balázs, Xeravits Géza, Szabó Xavér: Angyalok az ókortól Szent Tamásig (L’Harmattan Budapest 2011)

Magyar néprajzi lexikon 

Magyar Katolikus Lexikon

Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás (1993)