Ez iszik, kábítószerezik, szerencsejátékos, a másik csalja a feleségét, ő pedig a férjét

Na majd ő megmondja!

Ezzel az elvárással érkezett a teltháznyi közönség a művelődési házba, aztán az elhangzott történeteket hallva, percenként saját magára ismert valaki az önön hibáiért, és talán abban a pillanatban (vagy egy kicsit később…) megfogadta, hogy igaza van a "dokinak", ezután megjavul..., mert tényleg rossz úton járt eddig…

- Ezen az estén arról beszéltem, amihez értek, ami érdekel és ami a valóság. Azt gondolom, hogy aki itt él ma Magyarországon és többféle csatornán híreket olvas, tévét néz, annak egy csomó dologról megvan a véleménye és el is mondhatja azt. Aztán, amikor azt családi körben, vagy a haverok társaságában teszi meg, esetenként leírja az online világban, ahol aztán háromszázan vagy háromszázezren olvassák, az tulajdonképpen mindegy - mondta el dr. Zacher Gábor. - Az, hogy engem megtiszteltek azzal, hogy meghívtak ide, és elmondhattam a véleményemet, az tök jó. Valamiért meghívtak. Valószínűleg nem azért, mert tegnap olvastak rólam valamit. Rendszeresen tartok előadásokat, ezeken részben a saját szakterületemről, részben pedig azzal  összefüggő dolgokról mesélek. Nagyon remélem, hogy közérthetően, hogy az is megértse, aki életében még csak tíz könyvet olvasott el, és az is, aki negyvenezer szót tud magyarul és Arany János szintjén beszéli a nyelvünket.

- Egyszer csak mindenki egy kicsit meglökte a mellette ülőt... Valószínűleg azért, mert ön akkor kezdett beszélni a szinte mindenki által viselt hétköznapi szenvedélybetegségekről, amiket mi nem is tartunk annak. 

- Érthető a meghökkenés, mert saját magunkról nem szeretjük kimondani, hogy függők vagyunk! Nem nagyon szeretünk belenézni a tükörbe, amiről persze mindannyian tudjuk, hogy a valóságot mutatja. Másoktól persze nagyon-nagyon könnyen gyakorlunk kritikát. Kimondjuk, hogy ez iszik, sőt kábítószerezik, az szerencsejátékos, a másik csalja a férjét, ő pedig a feleségét. 

- Egy kisközségben vagyunk, ahol ilyesmiről nem szeretnek beszélni...

- Gondoljunk bele, egy ekkora, mondjuk két és félezer lakosú településen mindenki ismeri a másikat. Ha itt valakire rásütnek egy bélyeget a felsoroltak közül,  akkor neki itt befellegzett, mert mindig összesúgnak a háta mögött. Neki az a lehetősége marad, hogy máshol, tiszta lappal kezdjen új életet. Ebből a szempontból egy nagyvárosnak minden előnye megvan. Két utcával odébb költözöl, és már azt sem tudják, hogy ki vagy, hol focizol és így tovább. Ott az arctalan tömeg része leszel. Itt viszont, ha reggel elindulsz a buszra, akkor a megállóig folyamatosan köszöngetsz, csókolom, jó reggelt, szerbusz. 

- Az ön iskolája szerint én is szenvedélybeteg vagyok! A nyamvadt tévé miatt. Eddig teljesen nyugodt voltam miatta. Nézzük egy kicsit aztán meg vagyunk. Vagy mégsem?

- Én is az vagyok, hiszen dohányzok, munkaalkoholista vagyok, imádok futni, és az utóbbiban nagyon gyakran nem tudom betartani a határaimat, amit egy achilles gyulladás is bizonyít… Igenis sorozatfüggő vagyok, és természetesen imádok olvasni. Amikor a kórházban úgy hajnali fél kettő-kettő között elcsendesedik a világ, és talán elfekhetnék egyet aludni, de inkább előveszek egy könyvet és még olvasok egy órát. Olyankor persze krimit, ponyvát, vagy történelmi könyvet, és nem valami lelkiéletes művet vesz kezébe az ember, ami után fölvagdosná az ereit. Aztán úgy háromkor lehanyatlok, és közben tudom, hogy egy óra múlva úgy is csörög a telefon, vagy érkezik egy beteg. Nekem mindenesetre így is megéri. 

Na meg aztán ott van a csokoládé! 

- A csokoládé, ami aztán megint csak egy nagyon fontos dolog az életemben. A mogyorós, amit hihetetlen mennyiségben tudok elfogyasztani. És nem kulturáltan. Szóval, ha az ember rendes függő, nem úgy eszi azt, hogy szépen a szájába veszi és ízlelgeti, hanem mint a disznó, néha a sztaniollal együtt. Ezért aztán a kocsim tele van a fényes darabkákkal. Gondolja el, hogy milyen jó, amikor egy alapos autótakarítás közben találsz az ülés alatt egy szem mogyorót. Mert azt még meglehet enni! 

Ismerem én a saját gyermekemet?!

- Egy pillanat alatt lefagyott az egész publikum, amikor a családról kezdett beszélni. Úgy éreztem, hogy hittel beszélt róla. Miért olyan fontos erről a bizalmi kérdésről vadidegeneknek beszélni?

- Azt gondolom, hogy azért, mert ők a beszélgetésünk után hazamennek az otthonukba, és a saját környezetükben lehet, hogy egy kicsit belenéznek a tükörbe, és elgondolkodnak. Például, hogy milyen zenét hallgatnak? Na persze borzalmasat, de lehet, hogy az Azahriah, a Carson Coma, vagy a Beton. Hofi, éppen annak a kamasz gyermeknek a problémájáról énekel.  És akkor lehet, hogy azt mondom neki, hogy „Figyelj fiam! Mi lenne, ha a hét végén elmennénk ide vagy oda, bringáznánk egyet, fölmennénk Budapestre és elmennénk az állatkertbe? Jó lehet, hogy a gyermek azt mondaná erre, hogy „Papa, tizenhat évesen ez tök gáz!”. Pedig a legtöbb esetben nem az, érdemes kipróbálni. Vagy elmennének a cirkuszba, esetleg a Vaszary-kiállításra a várba. Vagy csak úgy fölmennének egyet lötyögni. Vagy egy meccsre. Egy igazi nagyra. Mondjuk megpróbálna szerezni két zsugát a női kézi EHF Kupa négyes döntőre? Mi lenne, ha nem autóval mennének, és délben beugranának a Monyóba és beütnének egy sört?! Mondjuk te egy pohárral, az csak két és fél deci, kibírható és nagyon finom. És annyi. Elég lesz. 

És nagyon sokat beszélgetnének!

-Közben beszélgetnének mindenféléről. Mert a közös nevezőket kellene megtalálni. Néhány itteni, az előadáson hallott lesújtó mondat után, amitől itt megfagyott a levegő, otthon pedig éppen, hogy felolvad. Az legyen a legnagyobb célunk, hogy a gyermek ne szégyellje az apukáját! Mert általában az szokott lenni, hogy inkább mi, idősek vagyunk a gázak a fiatalok számára! Nekünk kell az ő világuk felé mozdulnunk, hogy megértsük őket.