A legek legje: Muhammad Ali, a boksz koronázatlan királya

- Muhammad Ali 
Kisgyerek voltam, s apám már napokkal a Joe Frazier–Muhammad Ali-összecsapás előtt lázban égett, majd a meccs idején, amit az időeltolódás végett mi csak hajnalban láthattuk – de élő tévéadásban –, felkeltem, odamentem apám mellé, és ott, a nappaliban, betakarózva a fotelekben megnéztük az „évszázad összecsapását”. Apám akkor magyarázta el, mi az a ring, a bokszkesztyű és a rászámolás. Ma már egyikük sem él, sem az apám, sem Muhammad Ali, de ha bokszmeccset látok, mindig végignézem, és az említett bácskai hajnal jut az eszembe. 
Én is megszerettem Muhammad Alit, aki 1960. szeptember 5-én félnehézsúlyban aranyérmet nyert a római olimpián, ezzel elindult azon az úton, ahol a nevét megismerte az egész világ. 

Milliók rajongtak érte 

Muhammad Ali az amerikai közélet egyik legvitatottabb személyisége lett, aki a feketék emancipációjáért folytatott küzdelmével milliók példaképévé vált, ezzel együtt azonban sokan el is fordultak tőle. A híres ökölvívó, aki három éven keresztül megőrizte világbajnoki címét, 1967-ben azzal hívta fel a világ figyelmét, hogy a vietnámi háború miatt elrendelt sorozási parancs ellenére megtagadta a katonai szolgálatot. Ali lépését vallási indokokkal, valamint a feketék elnyomásával magyarázta, de tettéért ötéves börtönbüntetéssel, továbbá 10 ezer dollár bírsággal sújtották, azonban annál is fontosabb volt az, hogy bevonták bokszengedélyét és megfosztották világbajnoki címétől. Akkor hangzott el híres kijelentése, miszerint: „Nekem semmi bajom sincs a vietkongokkal. Még soha, egyetlen vietkong sem nevezett niggernek”. Az ítéletet 1970-ben érvénytelenítették, de az Ali karrierjéből elvett három évet nem tudták visszaadni, ezek pedig valószínűleg pályája csúcsát jelenthették volna. A makacs bokszoló ugyanakkor nem tartozott azok közé, akik feladták volna álmaikat, Ali vissza akarta szerezni világbajnoki címét. 1970 októberében visszatért a ringbe, ezzel folytatódott ökölvívói karrierje. Egy amerikai színes bőrű számára akkor a boksz egyfajta kitörési lehetőséget jelentett. Így emlékezett vissza a kezdetekre: „Nem voltam jó a suliban. Nem lehettem volna focista, vagy kosaras, mivel ehhez főiskolára kell menned, meg kell szerezned egy diplomát, átmenni mindenféle vizsgákon. Egy bokszolónak viszont csak keményen kell edzenie, be kell állnia profinak, nyerni, és máris pénzénél van. Ha elég jó, akkor többet keres, mint amennyit a labdajátékosok egész életükben.” 

Volt egy egyedi stílusa, mégpedig az, hogy leengedett kézzel lábujjakon táncolt az ellenfelei előtt, így kemény ütésre provokálva őket, ami elől magabiztosan kitért, majd ellentámadásba lendült. Ezt a stílust nemigen kedvelték az edzők és a veterán bokszolók, de közönség imádta. 

Feketeként Kentuckyban 

Cassius Marcellus Clay 1942-ben látta meg a napvilágot a Kentucky állambeli Louisville-ben, egy középosztálybeli család gyermekeként. Édesapja fekete bőrű férfi volt, aki fiát a XIX. század egyik abolicionista (a rabszolgaság eltörléséért küzdő mozgalom) politikusa után nevezte el, édesanyja pedig ír felmenőkkel bírt. Sanyarú gyermekkora volt, címfestő apja és háztartási alkalmazott anyja nehezen boldogult az – akkor még fajgyűlölő – Délen. Még négy fiú- és egy lánytestvére volt. Bizonyára gyermekkorában Alit is érték rasszista támadások, amiért vonzódott a bokszhoz, de végső elhatározása akkor született meg, amikor 12 éves korában ellopták vadonatúj kerékpárját. A dühöngő gyerek Joe E. Martinhoz, a városka rendőréhez rohant, aki a biciklit ugyan nem tudta visszaszerezni, ám miután civilben boksztréner volt, s látta a fiúban az elszántságot, a küzdeni akarást, meghívta az edzőtermébe, ezzel pedig elindította sportolói pályán. Tehetsége azonnal megnyilvánult, sorra nyerte az amatőr mérkőzéseket, százöt amatőr meccs­ből mindössze ötöt veszített el és hatszor nyerte el a Kentucky Aranykesztyűt, kétszer a Nemzeti Amatőr Bajnokságot, kétszer pedig a Nemzeti Aranykesztyűt. Sikerei felbátorították, profi ökölvívó akart lenni, de edzője rávette, hogy várjon, induljon az 1960-as olimpián, így Clay meghívást kapott az olimpiai játékok kvalifikációs versenyére, amelyet San Franciscóban tartottak. Cassius Clay viszont félt a repüléstől, így az út igazi próbatétel volt számára. 

A sajtó több megsemmisítő cikket írt róla hivalkodó kommunikációs módja miatt, a közönség kifütyülte őt a torna második küzdelmében, ennek ellenére Cassius magabiztosan legyőzte minden ellenfelét, a fináléban az amerikai hadsereg képviselőjét, Alan Hudsont küldte padlóra, ezzel megnyílt az út Róma felé. Azonban oda ismét repülnie kellett volna, ezért úgy döntött, nem vesz részt az olimpián. Edzője órákon keresztül győzködte arról, ha nem repül, tönkreteszi a karrierjét. 

A római olimpia 

Végül Clay beleegyezett a repülésbe, de óvintézkedésül vásárolt egy ejtőernyőt, abban ült fel a gépre. Rómába érkezése után az olimpiai faluban megnyerő modora miatt hamar népszerű lett a sportolók között. A verseny során könnyedén legyőzte első ellenfelét az olimpiai tornán a belga Yvon Bekót, a negyeddöntőben Gennagyij Shatkov szovjet bokszolót múlta felül, majd az elődöntőben az ausztrál Tony Madigantól volt jobb. A döntőben egy tapasztalt lengyel, Zbigniew Petrzykowski bokszoló várt rá, ő kilenc évvel volt idősebb Cassiusnál, és már a 230 küzdelménél tartott. A lengyel ökölvívó agresszíven kezdte a küzdelmet, igyekezett gyorsan befejezni az összecsapást. A második menetben Claynek fel kellett hagynia a megszokott „könnyed” modorával, és több erős ütést kellett mérnie ellenfelére, az utolsó menetben gyors ütéssorozatokkal a kötelekhez szorította a lengyel sportolót, ezzel megszerezte az olimpiai címet, majd pár perccel később az olimpiai aranyérmet is a nyakába tették. 

Hazaérkezése után Cassius mindenhol az éremmel jelent meg, még alvás közben sem vette le. Szülővárosában Louisville-ben hősként ünnepelték, Clay továbbra is büszkén viselte az érmét, de egy nap bement egy étterembe Louisville-ben, ahol megtagadták a kiszolgálását, és távozásra szólították fel, mire a bokszoló az éremre mutatott, majd közölte, hogy ő olimpiai bajnok, de a személyzet ennek ellenére sem akarta kiszolgálni. Clay ezen annyira felháborodott, hogy az Ohio folyón átívelő hídnál a vízbe dobta az érmét. Az 1996-os nyári olimpiai játékokon Juan Antonio Samaranch NOB-elnök az amerikai és a jugoszláv válogatott kosárlabda-mérkőzésének szünetében, másodszori odaítélési eljárást hajtott végre, majd átadta Alinak az érem hiteles másolatát. 

Eltiltása után másodszor is a trónra került 

Első meccsét profiként 1960. október 29-én vívta a nehézsúlyú Tunny Hunsaker ellen, akit pontozással megvert. Ezután sorozatban megnyerte a következő 18 mérkőzését, 15-öt kiütéssel. Tizennyolc nappal az 1964. február 25-én sorra kerülő első profi nehézsúlyú világbajnoki címmérkőzése előtt csatlakozott a fekete muszlimokhoz, majd felvette az iszlám hitet és a Muhammad Ali nevet. Eltiltása után ismét visszatért a ringbe, és olyan bokszolókat győzött le, mint Sonny Linston, Buster Mathis, Jurgen Blin, Mac Foster, Al Lewis, Bob Foster, Joe Frazier, George Foreman, ezzel a 32 esztendős Muhammad Ali másodszor is elfoglalhatta a nehézsúlyú ökölvívás trónját. 1978-ban azonban Leon Spinks megfosztotta őt világbajnoki címétől, de Muhammad Ali küzdeni akarását mutatja, hogy az egyértelmű hanyatlás dacára sem volt hajlandó feladni profi karrierjét, Spinks megverésével pedig még abban az évben visszahódította a világbajnoki címet. 

1981 decemberében visszavonult a profi ökölvívástól. A rengeteg kapott ütés felőrölte az egészségét, az orvosok Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála. Az 1996-os atlantai olimpiai nyitóünnepségen ő gyújtotta meg az olimpiai fáklyát, de tíz év múlva elhunyt. Temetésére szülővárosában Louisville-ben, került sor, amelyen részt vett többek között Bill Clinton volt amerikai elnök is. 
Muhammad Ali legenda a mai profi és amatőr sportolók számára is, küzdeni akarása, kitartása és harciassága miatt a mai napig emberek milliói csodálják szerte a világon.