Az ízlés kifejezés eredetét az ízlelés szóból vezetjük le

2022.07.16. 20:00

Van mit megvitatni!

Egy ismeretlen eredetű, állítólag a középkorból származó frázis szerint, de gustibus non est disputandum, vagyis, az ízlésről nincs vita. A mondást, ha nem is latinul, szinte mindenki ismeri, és alkalmazza is.

Menyhárt Ferenc – Zsiros Mária

Jelenet a Mágnás Miska című filmből

Forrás: DH

Jelenet a Mágnás Miska című filmből

Forrás: DH

Alapvetően akkor bújik az ember e közhely mögé, ha kellemetlen szituációba kerül a véleménye miatt, vagy ha kifogy a saját álláspontját alátámasztó érvekből. Az ízlés személyhez kötött, érzékelés- és műveltségfüggő. Sokszor tényleg jobb is elkerülni a feleslegessé váló vitát. Egy színvaknak nem lehet elmagyarázni, milyen a kék. A francia szociológus, Pierre Bourdieu pedig nem ok nélkül állítja, hogy az ízlés szocializációs tényező: vagyis a fejlődésünk, neveltetésünk során alapozódik meg, és egész életünk folyamán változhat, és változik is. 

A tudomány a XVII. században kezdett komolyabban foglalkozni az ízlés kérdésével, főként a filozófia. Sok évtizeden át folyó elemezgetés után végül Immanuel Kant, a modern filozófia talán legnagyobb elméje adott általánosan elfogadottá vált definíciót Az ítélőerő kritikája című munkájában. „Az ízlés a szép megítélésének képessége”, szögezi le, és kifejti, hogy „a szépségről alkotott olyan ítélet, amelyhez a legcsekélyebb érdek is keveredik, nagyon részrehajló, s nem tiszta ízlésítélet.” Ebből levezetve használják sokan a szép, ami érdek nélkül tetszik leegyszerűsített panelt. A tárgyak szépségének megítéléséhez az ízlésre, előállításukhoz pedig bizonyos fokú zsenialitás szükséges Kant szerint. A művészben e két dolog egyesül. 

Az ízlés kifejezés eredetét az ízlelés szóból vezetjük le. A latin „gustus” kifejezést a magyarban is használjuk. Főként ételekre teszünk olyan megállapítást, hogy gusztusos, vagy netán gusztustalan. Ebből is látszik, az ízlelés és az ízlés szavak közös gyökere. A német filozófus, Gadamer szerint, a jó ízlés ellentétje nem a rossz ízlés, hanem az ízléstelenség, vagyis, hogy valakinek egyáltalán nincs ízlése. 
A polgárosodást megelőző századokban az ízlés az érzékelés szubjektivitása ellenére erősen kötődött a származáshoz: a társadalmi különbségek az ízlésben is megnyilvánultak. Aki ismeri a Mágnás Miska című zseniális, Keleti Márton-filmet, emlékezhet rá, hogy mondja Mixi: a szagáról megismerem, hogy nem gróf. Ez a tőmondat adja a film komikumának egyik csúcspontját, hiszen – mint kiderül – a bálon jelenlévő tömérdek arisztokrata közül senki sem ismerte fel a lovász legényt! Elég volt a ruházat és a beszédmodor kissé ügyetlen utánzása ahhoz, hogy maguk közé fogadják. Amikor a származás vízválasztó ereje lazult, a felsőbb körökbe való beilleszkedéshez akkor is szükség volt a jó ízlésre. Az ízlés a közönséges halandóktól való megkülönböztetés eszközeként is szolgált. Az azonos ízlés elvárt norma, magatartási forma, viselkedésminta volt, aminek az elsajátítása a „jobb körökbe” jutás kötelező feltétele volt. 
Az ízlés társadalmi funkciója a valláshoz hasonló: az erkölcsös életet, a jó modort, a megfelelő viselkedést programozza be az egyénbe. A filozófusok már a múlt század elején felfigyeltek arra, hogy komoly átalakulás figyelhető meg az európai társadalmakban a kultúra, az ízlés, az emberi kapcsolatok terén. Mint minden „JÓ”, ez is Amerikából került Európába. Amerikában, ahol a magas kultúra csupán szűk kör igényeire tarthatott számot, nem jelentett piacot. Bezzeg a tömegkultúra! Az üzletek üzlete, ami kis rásegítéssel korlátlan igényeket képes generálni! Gondoljunk a kábítószerként fogyasztott sorozatokra, az azonos című, számokkal megkülönböztetett folytatásokra, tucatfilmekre. A spanyol filozófus, Ortega y Gasset az 1920-as évek végén jelentette meg a Tömegek lázadása című könyvét, amelyben arra hívja fel a figyelmet, hogy a „tömeg a kultúra, a civilizáció alkotta helyet foglalja el”. Megdöbbentő víziót fogalmaz meg: „Európa erkölcs nélkül maradt” azáltal, hogy az ízlés egységesítését előtérbe állító tömegkultúrával a tömegember igénye és ízlése hatalmasodott el. És ami nagyobb baj, hogy a demokrácia jelszava mögé rejtőző tömegember „semmiféle erkölcsnek nem akarja alávetni magát”. 

A II. Vatikáni Zsinat egyik alapdokumentuma, a Gaudium et spes, 1964-ben, a kort jellemezve így fogalmaz: „A szabadságot kortársaink nagyra értékelik és lázasan keresik; méltán. De gyakran visszaélnek vele: úgy tekintik, mint kötetlenséget, hogy mindent megtehessenek, ami élvezetet okoz, még a rosszat is.” Gyorsan, alig negyven év leforgása alatt be is teljesült Ortega víziója, pedig hol volt akkor még a világ a mai kommunikációs lehetőségektől: a reklámoktól, a televíziózás elterjedtségétől, az internettől, a közösségi médiáról nem is beszélve! Bár elvileg mindenkinek megvan a maga ízlése, a hétköznapi életben és ezekben a közösséget formáló rendszerekben valójában egyre többen válnak az ízlés hiányának áldozatává. Igaza van hát a középkori szlogennek, hogy az ízlésről nem lehet vitatkozni? Egyáltalán nincs, sőt! Szerintünk, ez már régen aktuális lenne! Megpróbálunk egy s más kérdésben vitába szállni, vagy legalább rávilágítani arra, hogyan lehetne másképp. 
 

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!