jegyzet

2021.10.16. 10:00

Mindig a hegyre

Horváth Dominik

Fotós: Shutterstock

Fotós: Shutterstock

Arra riadt fel az éjszaka közepén, hogy egy nagy szöszös valamivel tele van a szája. Hamar tudatosult benne, hogy egy fejéhez átlógó lábról legyűrődött férfizokni az, kiköpte és dühösen vonaglott. Leröpült a háromemeletes vaságy felső szintjéről, kibukfencezett az aprócska ablakon, kapart magának egy odút a menedékházat nyeldeső, vastag hópaplanba, összegömbölyödve várta meg a hajnalt.

A hegyre igyekezett. Mindig a hegyre. Egyedül mászott, mióta társa megfagyott a Sinistra csúcsán. Azóta is ott gubbaszt szegény, zászlóval a kezében. Annyi történt, hogy nemrég kicsit odébb rakták, mert belógott a fotókba.

Főzött egy zuzmóteát, a keserű létől felfordult a gyomra. Lassan vánszorgott, fájt a feje. Menet közben el-elbóbiskolt.

A hegy előtte állt. Olyan szép volt, hogy sírni akart. Vagy inkább félt. A hegymászó, aki nem fél, halott hegymászó, nyugtatta magát. A ritkás levegőt sípolva szívta be és fortyogva fújta ki.

Fogai helyén fehér virág szirmocskái lengedeztek. Borzas, vörhenyes haja és az orrából földnek meredő, opálos jégcsapok miatt többen rozmárnak vélték, és csodálkoztak, mert arrafelé nem volt megszokott a rozmár.

Szembejött egy mászó, jégcsákány állt ki a fejéből. Ahogy elhaladt mellette, mézillatot érzett. Hirtelen meg akarta ragadni a csákány nyelét, hogy kirángassa a homlokcsontból, de mire nyúlt volna, az alak eltűnt, a lejtőn kavargó ködbe veszett talán.

A sziklán kapaszkodó hágóvasak nyikorgására madarak kiáltása válaszolt. A keselyűk csőre csonka szaru, elkopott a kőkeményre dermedt testeken. A Sinistra keselyűinek csorba csőre a legrövidebb.

Beért a kuloárba. Megállt. Tudta, hogy tovább kell mennie. Nagyon fázott. Átzúgott a szél a pehelyruháján, remegő testéből hullott ki az élet. Főzött egy újabb teát, ráesteledett. A sátrakig el kellett jutnia. Berillkristályszilánkok zuhogtak, arcbőrén pici sebeket ejtve, izmai őszierdő-szagot izzadtak. Éjjel elért a sátorba.

Nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Nem csak hasogató halántéka gyötörte, írni akart naplójába, ujjai langyos medvecukorként ragadtak össze, miután ágyékán melengette üszkös tenyerét. A tollba belefagyott a tinta, így azt is a gatyájába dugta. Indulás előtt még tett egy próbát, a gázfőző elhaló lángjának fényében annyit sikerült leírnia, hogy „a hegyen az éjszaka olyan, mint az elefánt: szép, de fáj, ha rád ül”.

Emberekre gondolt és felszaladt harisnyaszemekre. Az, hogy lezuhanhat, csak egyszer jutott eszébe, nem érintette meg különösképpen. Nyála sűrű volt, orra belülről égett. Ezt tűrte a legkevésbé jól.

A csúcsig tartó utolsó métereket szinte úszva tette meg.

A meredek hómezőt egy ráncos elefántormány-szerű tömlő túrta fel, kunkori végén ritkás, csapzott vörös tincs lifegett. Fentről látszott a Sinistra jeges csipkéje, ha nagyon hunyorgott, a zászló hullámzását is látni vélte. Lent fentre, fent lentre vágyott. Eszébe jutott a gyapjúzokni kedves, otthonos íze.

Vezető képünk illusztráció.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában