Hősi halált halt Dugovics Titusz, az önmagát is feláldozó várvédő

Történelem – A zászlóvivő törököt a mélybe rántó hős várvédő történelmünk egyik legismertebb alakjai közzé tartozik, de a nándorfehérvári hőstettén kívül szinte semmit sem tudunk róla. Egyesek azt állítják, hogy Dugovics már az 1444-es várnai csatában is Hunyadi János oldalán harcolt, majd követte őt később Nándorfehérvárra (ma Belgrád) is. A közismert legenda szerint, 1456. július 21-én Dugovics Titusz állítólag az egyik vártornyon teljesített szolgálatot, majd amikor a török ostrom a tetőfokára hágott, egy oszmán harcos felmászott a vár fokára, majd arra készült, hogy eltávolítsa onnan a magyar zászlót és helyette kitűzze a török lófarkas zászlót. Ezt akadályozta meg Dugovics azzal, hogy magával rántotta ellenfelét a mélybe, így mindketten életüket veszítették, de a keresztény lobogó megtartása új lelkesedéssel töltötte fel a várvédőket, és sikeresen visszaverték az ostromot. A kortárs itáliai történetíró, Antonio Bonfini „A magyar történelem tizedei” című művében megemlíti ezt a hőstettet, de a keresztény vitéz nevét már nem. A hitelességet csökkenti még az a tény is, hogy a jajcai (ma város Bosznia és Herce­g­ovinában) várostrom alkalmával szintén írt egy várvédő harcosról, aki a mélybe rántott egy lófarkas zászlóval felfelé kapaszkodó török katonát. A legendás esettel a következő évszázadokban nem sokat foglalkoztak a magyar krónikások, majd az 1800-as években ismét előtérbe került a személye. Döbrentei Gábor költő, királyi tanácsos, a MTA tagja 1824-ben tudományos cikket írt Dugovics Tituszról, amelyben a nándorfehérvári védő történelmi létezését próbálta nemesi levelek alapján igazolni. A cikk hatására terjedt el széles körben a nándorfehérvári hős legendája, sőt egyes történészek szerint az esetnek lehetnek valóságalapjai.

A nándorfehérvári diadal

A nándorfehérvári csata 1456. július 4-én kezdődött és július 22-ig tartott. Hunyadi János itt aratott világraszóló győzelmet az akkori kor legfélelmetesebb hadserege, a II. Mehmed szultán vezette török sereg felett. A mai szerb főváros, Belgrád területén lejátszódó küzdelem, a magyar–török-háborúk egyik legjelentősebb eseménye volt. A magyarokból és szerbekből álló, 7 ezer főt számláló keresztény seregek Szilágyi Mihály vezetésével hősiesen védték a nagy túlerővel szemben is az erődítményt. II. Mehmed július 4-én vette ostrom alá a várat. Az ambiciózus és becsvágyó, de ugyanakkor nagyon tehetséges II. Mehmed 1451-ben lépett az Oszmán Birodalom trónjára, majd uralkodása második évében Konstantinápoly elfoglalásával adott tanúbizonyságot hódító szándékairól. A Bizánci Birodalom egykori központjának, a több százezres metropolisnak az elfoglalása után a keresztény Európa felé terjeszkedett hódító szándékkal. Birodalma vezető posztjaira csak tőle függő, hithű embereket nevezett ki, amivel biztosította abszolút hatalmát. Hadserege magját a janicsárok (zsoldos gyalogság) és a szpáhik (lovas katonák) adták, de kifejlesztette a kor legütőképesebb tüzérségét is, amely messze a legtökéletesebb volt az akkori világban. 1454-ben megszállta a középkori Szerb Királyságot és birtokba vette az ottani gazdag ezüstbányákat, majd Magyarország kapuja, Nándorfehérvár felé fordult. A várvédőkhöz időközben csatlakozott 10 ezer katonájával Hunyadi János és Kapisztrán János a maga 35 ezres keresztesével, majd július 22-én együttes erővel a vár melletti csatában legyőzték a törököket. Hunyadi július 14-én áttörte a török hajózárat a Dunán, és úgy csatlakozott sógora, Szilágyi Mihály seregéhez. Az egyesült keresztény sereg július 21-én visszaverte II. Meh­med támadását, majd július 22-én kitört a várból, és a 70 éves szerzetes, Kapisztrán János irányítása alatt álló hadsereg segítségével döntő vereséget mért a török támadókra, amelyet időközben pestis és ellátási nehézségek is sújtottak. A nándorfehérvári diadal hetven évre megállította a törökök további európai előretörését.

A vár és maga az ütközet

A nándorfehérvári vár tervszerűen végvárrá való átalakítása az 1410-es években Luxem­burgi Zsigmond király reformjai keretében kezdődtek el. A vár földrajzi helyzetéből kiindulva jelentős szerepet játszott a magyar déli határvédelemben. Kulcsszerepe abban rejlett, hogy egy támadó seregnek, amely Magyarország ellen indulna, mindenféleképpen el kellett, hogy haladjon a vár mellett. A korabeli hadseregek felvonulásakor ugyanis a legnagyobb problémát az ivóvízellátás jelentette, ezért a csapatok igyekeztek valamilyen folyóvíz közelében maradni. Az is döntő szempont volt, hogy a hadieszközök szállítását vízi úton tudják lebonyolítani. A vár az akkori kor várépítési technikájának megfelelően épült, de egyben ez okozta sebezhetőségét is. Az 1400-as évek elején még csak kifejlődőben volt az ostromtüzérség, a várak falait így vékonyra és magasra építették. A magas falak az erős ágyúzás hatására könnyen leomolhattak.

A várvédők helyzetét éppen az tette kilátástalanná, hogy a török hadsereg a kor egyik legmodernebb és legnagyobb tüzérségével volt felszerelve. A szultán mindössze egy rohamot tervezett. Szerinte a folyamatos ágyútűz és az utánpótlások elzárása majd meggyengíti a védőket, így egy roham elég lesz a győzelemre. A török hajóhad 200 hajóval teljesen lezárta a Dunát, és az ostrom első tíz napja a szultánt igazolta, a vár falai omladoztak az ágyúzásoktól, a védők élelme fogytán volt. Hunyadi János tisztában volt a védők szorongatott helyzetével, kihasználta, hogy a török több logisztikai hibát is vétett, így a túl­erő ellenére a magyaroknak sikerült áttörniük a kordont. Előnyt jelentett a vízen támadó magyar csapatok számára az is, hogy a Duna folyásának irányában támadhattak, míg a török hajóknak a helyben maradáshoz is erőt kellett kifejteniük, viszont ha leláncolták azokat, elvesztették a manőverezés lehetőségét. Szilágyi Mihály közben negyven naszáddal, fedélzetükön hajózáshoz értő több száz szerb harcossal, Hunyadi megsegítésére indult, és ez volt a döntő fordulat, ezzel megnyílt a várba vezető út a felmentő sereg előtt.

A végső roham

A vízi út szabaddá tétele után Hunyadi mindenekelőtt élelmet szállíttatott a kiéheztetett helyőrségnek, majd seregét két részre osztotta. A keresztesek Kapisztrán vezetése alatt a Száva bal partján letáboroztak, Hunyadi saját serege élén pedig csatlakozott a vár védőihez. A szakadatlan tüzérségi tűz szinte már romhalmazzá változtatta a várat, a túlerőben lévő törökök már könnyebben érvényesíthették számbéli fölényüket, így a szultán július 21-én kiadta a parancsot a döntő rohamra. A török seregben ekkor már jelentősek voltak az ellátási gondok és a pestis is felütötte a fejét.

A szultán pasai rangot és jutalmat ígért harcosainak a lobogó kitűzéséért

Hunyadi az utolsó pillanatban még négyezer pihent keresztest berendelt a várba, így a védők létszáma húszezer fölé emelkedett. A török hagyományos taktikával támadott, elöl az alacsonyabb harcértékű erők, hogy a keresztények tüzét magukra vonják, majd mögöttük a szpáhik és a janicsárok jöttek. A védők a hatalmas nyomásnak nem tudtak ellenállni, néhány óra múlva kénytelenek voltak feladni a várost. A szultán pasai rangot és jutalmat ígért harcosainak a lobogó kitűzéséért, a magyarok pedig ezt igyekeztek megakadályozni. Ekkor került a képbe Dugovics Titusz, Hunyadi János veterán harcosa, akkor vitte végbe hőstettét, amellyel az önfeláldozó magyar katona jelképévé vált. A török sereg megsemmisítő vereséget szenvedett, a legyőzött szultán pedig kénytelen volt visszavonulni.

Dugovics Titusz további „sorsa”

Döbrentei Gábor után többen is foglalkoztak ezzel a témával, de kézzelfogható eredmény nem született. Döbrentei írásában kitért arra is, hogy Dugovics, szlávos hangzású vezetékneve ellenére, nándorfehérvári hős magyar származású volt, ami heves vitát gerjesztett. Az is elgondolkodtató, hogy Bonfini munkáiból több eseményt feldolgozott például Heltai Gáspár és Zrínyi Miklós is, de az önfeláldozó vitéz hőstettét egyikük sem említette. Azt lehet mondani, hogy Dugovics Tituszról egészen a XIX. század elejéig senki nem hallott. Döbrentei cikke után viszont a magyar közvéleményt foglalkoztatni kezdte a hős személye, ami csak fokozódott, miután 1859-ben Wagner Sándor egy pompás festményen megörökítette a híres jelenetet. A történet hitelessége és Dugovics személye a rendszerváltást követően is érdekelte a történészeket. A kérdéssel legrészletesebben Szőcs Tibornak a Hadtörténelmi Közleményekben megjelent 2009-es dolgozata foglalkozott, a tanulmány szerzője szerint a Döbrenteinek akkor bemutatott nemesi adománylevelek hamisak, ezeket a különböző eredetvizsgálatok is igazolják, de ennek ellenére a nándorfehérvári hőst nem tarthatjuk kitalált személynek, lehet, hogy létezett, és talán így szép a történet.

Dugovics Titusz legnagyobb kultusza a Vas megyei Nagysimonyi községben van, a mai napig azt tartják, hogy a hős az ő falujuk szülötte, ezért a helyiek kőkeresztet állítottak emlékére, majd a helyi általános iskolát is róla nevezték el.

A cikk elkészítéséhez felhasznált irodalom

– Held József: Hányan és kik harcoltak Nándorfehérvárnál? (História 1984/6)

– Magyarország hadtörténete két kötetben (főszerk.: Liptai Ervin), Zrínyi Katonai Kiadó – 1985.

– Engel Pál, Kristó Gyula, Kubinyi András: Magyarország története 1301–1526. Budapest, 1998.

– Szőcs Tibor: Nándorfehérvár hőse: Dugovics Titusz; Korunk 23. évfolyam 3. szám, 2012.

– Dömötör Sándor: Dugovics Titusz hősi halálának 500. évfordulóján. Dugovics Titusz vasi kapcsolatai, Vasmegye, 1956.

– Thuróczi János: A magyarok krónikája (fordította: Horváth János), Helikon Kiadó – 1986.

– http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1456 julius 22 a nandorfehervari diadal/

– Nádasdy Lajos: Legenda vagy valóság Dugovics Titusz nagysimonyi származása?, Új Kemenesalja, 1994.

– http://www.rubicon.hu/magyar/nyomtathato verzio/1456 julius 21 dugovics titusz halala a legenda szerint/