Dinnyés József 1948–2021

Drága Jóskám!

Ülök a szobában, az előbb kaptam a hírt feleségedtől, Bögrétől, hogy örökre elmentél. Tudtam, hogy beteg vagy, három hete minden másnap kaptam az információt, hogy hogyan is vagy. Múlt héten egy biztatót, a lebénult jobb karod ujjai már mozogtak. Biztattál bennünket.

És most tanácstalanul nézek vissza a múltba, 1969-ig, amikor is autóstoppoláskor megszólítottál: „Öcsi, hova mész?” Én mondtam, te széles mosollyal válaszoltál, menjünk együtt! Itt kezdődött a barátságunk, amely rendszereken, életkoron át megmaradt úgy, hogy az elmúlt húsz évben hetente többször is hívtuk egymást, főleg esténként, elmesélve, hogy mi történt aznap. Hol jártál országjárásod során, milyen volt a kis vagy nagy koncert levegője. A vers dalba öntve, gitáron szólaltatva mit váltott ki a közönségből, amely nem is közönség volt, hanem résztvevője egy belső titkos szeánsznak.

És légyen ostoba rendszerek ostoba tiltásai, te mindig vallottad, hogy magyar vagy, mi is magyarok vagyunk, és a nehezebb sorsot élő embereknek a magyar szót, a verset, a dallamot el kell juttatni kicsiny közösségekbe. Akár pár ember előtt is énekeltél, közben megtartottad a rendes irodalmi órát a versről, a költőről, ahogy szoktad volt mondani, a költő, a hallgató és a vers, ha találkozik, célodat elérted.

Énekelt verseid így váltak a mindennapjainkká, te Tinódi Lantos Sebestyén útján jártál, hozzánk Dunaújvárosba, ahogy te mondtad, Sztálinvárosba nagyon sokszor. Nem csak templomba, színházba, kiállításmegnyitóra jártál hozzánk, de sok-sok tavasztól őszig tartó lecsópartira is, ahogy mi hívtuk, barátaink, ismerőseink jöttek hozzám, te nélkülözhetetlen voltál ezeken a civil, spontán találkozókon, énekeltél, verseltél. Hát most itt nagy űr keletkezik.

Szoktuk is neked mondani, hogy te vagy az utolsó Walesi Bárd. Mesélted első sztálinvárosi koncertbéli találkozásodat a fiatalokkal, amely a mostani városháza helyén álló tipikus sztálinvárosi barakk épületében volt, kultúrbarakknak is hívták, máig emlékezetes, mint mondtad: „Hol vannak ezek a régi fiúk és lányok, hol vannak a Milutinok, hol van Jampi, hol van Tapló, Törpe?” Ki él, ki már nem.

Gyönyörű és hasznos életművet hagytál nekünk, az utókorra, a gyerekeinkre, az unokáinkra, hiszen Életed leghosszabb koncertje nevű DVD-n ötszáz magyar költő ezerötszáz magyar versét szólaltatod meg rendezett katalógusban, iskolák irodalmi óráinak fontos részeként. Minden évben újabb és újabb programot találtál ki és valósítottál meg, jártad a börtönöket, sokszor vittelek is, itt elsősorban zsoltárokat énekeltél, a fogvatartottak könnyes szemmel sokszor veled énekeltek. Az „500 éves a reformáció” sorozatban magyarországi templomokban énekeltél, igaz hittel, rendületlenül. Nem ismertél lehetetlent, pihenést. Nem jött még el az ideje annak, szoktad volt mondani.

És mindig hangoztattad, hogy: „Tiszta forrás, szép szó, ez legyen a jelszó, igazságot mindenkinek, irodalmat mindenkinek, és legyél a barátom!”

Ötven éven keresztül énekelted nekünk, hogy „Országút városból kifutó kígyója nekem is kínálja aranyát csillogva.”

De megmaradtál mindig annak, akinek indultál, nem hódoltál be soha a médiának, a szórakoztatóiparnak. Sokszor olyan helyekre is elmentél, ahol legfeljebb egy ebédet kaptál, vagy egy vacsorát, gázsiról szó sem volt, az útiköltséget te magad fizetted. Te voltál a költők között zenész, a zenészek között költő.

Isten veled kedves Jóska, az én Istenem áldjon meg mind a két kezével, drága Bob Dinnyés, ahogy hívtunk a ´70-es években, te a magyarság dalnoka, a költők hírnöke voltál, és maradsz is emlékezetünkben, mert ahogy te írtad:

„Lefutott életek értelmét kerested

Vigyáztad kedvesed jókedvét remegve

Áldottad álmában született mosolyát

Cserébe életet adott és futottál

Mert lószar az élet és mi vagyunk a verebek

Csipegetjük, csipegetjük, mert az egész mienk nem lehet.”

Ordas István és barátai