Narancs, futballcipő

Hét évvel vagyok idősebb a húgomnál. Ez pedig azt jelenti, hogy Ágival sokat kellett játszani, jó párszor meg is untam. Egyszer elfelejtettem elmenni érte az óvodába. Persze, hogy rohantam érte, és nem kaptam szép szót a trehányságom miatt. Ági mozgékonyságát, ritmusérzékét mindenki megdicsérte. Később balettozott, vitték volna a balettintézetbe, majd néptáncolt a Mecsek tánccsoportban. Én meg klarinétoztam, és tagja voltam a pécsi dixieland bandának. Mondhatjuk, hogy mozgalmas éveket, eseményeket éltünk át.

Mostanában Ági Pécsről figyeli a sorsomat, jómagam pedig Dunaújvárosból érdeklődöm felőle. Csörgetem a mobilt, hisz „benne vagyunk” már a korban. Tudni kell, hogy vagyunk, melyik vakcinát várjuk már nagy-nagy szeretettel. Ilyenkor több gyerekkori, fiatalkori esemény, szép emlék is előkerül a beszélgetésben.

– Emlékszel, Árpi: ovis voltam, és te egy forintot ígértél nekem, ha kipucolom a cipődet. Ez meg is történt, de az egy forintot még mindig nem adtad meg.

– Hát ezt elfelejtettem… Úristen ennek már hatvan éve!

– Megbocsátom, mert ha Pécsre jöttök, mindig elviszel shoppingolni. Kapok ajándékot tőled.

– Ági, te hogy emlékszel a karácsonyra? Hiszen anyu egyedül nevelt bennünket, így nem volt habzsi-dőzsi, ajándékcunami…

– Anyu varrónőként, női szabóként kereste a kenyerét. Volt, amikor hajnalig varrt. A szomszédos Irgalmas kórház apácanővére meg is fenyegette az ablakon keresztül, és mutatta: tessék már lefeküdni. Ő babát varrt nekem, neked pedig valóra vált a nagy álmod. Nagypapám a spórolt hivatalsegédi fizetéséből vett neked egy fűzős, varrott futballt.

– Emlékszem. Fantasztikus örömöt jelentett a focilabda nekem. Aki nem tudja, annak elmondom, suli után a nagyposta udvarán rongylabdát rugdaltunk, jól ment. Később a PVSK-ban szélsőként kergettem a focit. Nem voltunk gazdagok, de mindig kaptunk örömöt, boldogságot a családunktól. Ötletesen készültünk az ünnepre. Anyu kocsonyát főzött, becsomagolta az általa készített szaloncukrokat. De volt olyan év, amikor fenyő helyett valami más fát (bokrot?) tudtunk csak feldíszíteni, nagyon szúrt az angyalhaj. Nagymama Ágival az éjféli misére készült. Én nagypapával pedig malmoztam. Arra is emlékszem, hogy kaptunk az amerikaiaktól, az ottani vöröskereszttől tejport, kabátokat (nagyon rondákat), és életünkben először ettünk narancsot.

– Ágikám, emlékszel, anyunak gyönyörű hangja volt. Csodaszépen csendült a dallam: Mennyből az angyal… Énekeltünk, fogtuk egymás kezét, és boldogok voltunk.

Vezető képünk illusztráció.