Küldetésünk az, hogy a kihívásokból lehetőségeket kovácsoljunk

Amikor a harmincadik születésnapon a diaszpórára tekintünk, mi jut eszébe erről az eltelt három évtized tükrében?

Diaszpóra alatt a nyugati emigrációba, a nagyvilágba szakadt és szétszóródott magyarságot értjük, megkülönböztetésül a szórvány magyarságtól, ami a Kárpát-medencében egy tízszázaléknyi magyarságot jelent. Például a dél-erdélyieket. A diaszpórának, a magyarság nyugati világban való szétszóródásának oka a viharos magyar történelem, a vesztes háborúk, a különböző diktatúrák, a szétszóratás, és ezért vagyunk világnemzet. Nem azért, mert az akartunk lenni, hanem mert így alakult a történelmünk. A küldetésünk az, hogy a kihívásokból lehetőségeket kovácsoljunk, és ezért a világnemzet voltunkat kiteljesítendő hirdettük meg a diaszpóra programsorozatot. Erre korábban nem volt példa! Mindig is a diaszpóra volt a mostohán kezelt gyereke a nemzetpolitikának. Először is létrehoztuk a Diaszpóra Tanácsot, ahol a világ magyarsága, a diaszpóra magyarsága kontinensenként, ernyőszervezetek alatt jelen van. És a diaszpóra integráns része a Magyar Állandó Értekezletnek a Kárpát-medencei részekhez hasonlóan. A legfontosabb talán a Kőrösi Csoma Sándor-program, amelynek keretében száz fölötti magyar fiatalt küldünk ki a magyar közösségekhez. Akik ott életet lehelnek a magyar közösségekbe, magyar nyelvet tanítanak, irodalmi esteket rendeznek, segítenek az állampolgárság megállapításában. Ezek valaha emigráns szervezetek voltak, amelyeken túllépett az idő; ma már mindenki hazajöhet. Minden magyar otthonaivá váltak. A Mikes-program vagy a Julianus-program keretében pedig összegyűjtjük azokat az értékeket, amiket a diaszpóra hozott létre (levéltár, könyvtár), és a legértékesebbeket felhasználjuk. Összefoglalva: a diaszpóra szerves része az összmagyarságnak, intézményesen, támogatásban, ugyanakkor óriási gazdasági lehetőség is, hiszen tudjuk, kik a befutott emberek, akikhez fordulni lehet egy-egy vegyesvállalat, kulturális esemény, gazdasági szituáció esetén. A diaszpóra javára, az egyetemes magyarság javára egyaránt.

Családalapítás ügyében miniszterelnök-helyettesként pontosan fogalmazott: a gyerekekért élünk, nem a gyerekekből! A beszélgetésben résztvevők nagy megelégedésére taps követte ezt. Örült?

A magyar családtámogatás arra épül, hogy akik magyar nyelven, magyar kultúrában nőnek fel, legyen meg nekik a lehetőségük erre részint a határon belül, részint pedig a határon túl. Európában talán a legnagyobb anyagi támogatást biztosítjuk a gyermekvállaláshoz. Az adókedvezményben például, akiknél három gyermek van, havonta százezer forintot nem kell befizetni a költségvetésbe. Gyakorlatilag nem fizet személyi jövedelemadót. Ráadásul a többgyerekes, kisebb jövedelműek ezt a tb- és a nyugdíjjárulék terhére is érvényesíthetik. Az anyagi támogatás tekintetében fontos látni emellett azt is, hogy ezt tudatosan kötjük a munkavállaláshoz, a munkához, mert ez a támogatás azokat segíti, akik a gyerekekért élnek, s nem azokat, akik a gyerekekből akarnak élni. Fontos a szellemi háttérnek a megteremtése, hogy biztosított legyen a nő méltósága, a házasság és gyermekvállalás méltósága, és ez ne álljon ellentétben a karriervállalással. Mert tudjuk, hogy a magyar nemzet akkor tud fennmaradni, ha magyar gyerekek születnek, magyar nyelven, magyar kultúrában nőnek fel.

Milyen bejelentést vár a miniszterelnök úrtól?

Miniszterelnök úrnak mindig van bejelentése. Részint Tusványoson, részint a MÁÉRT-on. Feszegetjük a költségvetés határát, de ahogy az élet alakul, úgy kell kiterjeszteni a támogatások határát, annak formáit. Meg tudtuk csinálni, hogy azokat a családtámogatási formákat, amelyek nem kötődnek kifejezetten a magyar állam területéhez (mint a babaváró), azokat kiterjesztjük az egész világ magyarságára, bárhol élnek a világban.

Kultúra, identitás és emlékezetpolitika – ezzel a címmel rendeztek előadást, ahol a résztvevők megállapodnak abban a minimális közös nevezőben, hogy egy-egy témában is százféle kontextus-vonzó témáról lehetne beszélni külön órákon át. Tekintettel arra, hogy a dunaújvárosi csoport meglátogatta az úzvölgyi katonatemetőt, ahol az utóbbi hetek legvaskosabb provokációja történt, ami emlékezetpolitikánkon kívül identitáspolitikánkat is érinti, erről kérdeztük a beszélgetésben szereplő Orbán Balázs miniszterhelyettest, aki tolmácsolta a kormány álláspontját:

A magyar kormány hasonlóképpen gondolkodik a témáról, mint amilyen lélekkel a Tusványosra érkező dunaújvárosi csoport is meglátogatta a helyszínt. Elfogadhatatlannak tekintjük az Úzvölgyében történteket a XXI. században. Egy őshonos kisebbséggel így viselkedni egy európai uniós tagállamban nem lehet. Folyamatosak a tárgyalások a román kormánnyal. Azt gondolom, hogy nem a feszültség eszkalálódása, hanem a megnyugvás irányába mozdul el a kérdés. Annál is inkább, s ezt a magyar kormány minden fórumon elmondja, próbálja egyértelművé tenni, hogy a közép-európai, illetve a Kárpát-medencei népek együttműködése geopolitikai szükségszerűség. Mi elkötelezetten – még akkor is, ha azt tapasztaljuk, hogy más országok nem így gondolkodnak – valljuk, hogy elkerülhetetlen az együttműködés, hiszen közösen, együtt élünk, sok esetben közösek az érdekeink, ennek megfelelően a globális és európai kihívásokra közösen kell válaszolnunk. Ezért kifejezetten – azon túl, hogy felháborító, elfogadhatatlan és még érthetetlen is az, ami az Úzvölgyében történt – mondjuk, hogy ez nem szolgálja sem a román, sem a magyar politika érdekét. Azt reméljük, hogy a román hatóságok legközelebb lesznek annyira elővigyázatosak, éberek, elkötelezettek – és tényleg nem tudom, mi volna a legjobb kifejezés –, hogy ilyen eseményeket nem hagynak még egyszer megtörténni.

Markáns megszólalója volt a beszélgetésnek, dr. Horváth-Lugossy Gábor a közelmúltban megalakult Magyarságkutató Intézet főigazgatója:

A temetők szent helyek

Az Úzvölgyében történtek az európai értékekkel és jogrenddel nem összeegyeztethetők, ahogyan a magyar értékekkel sem. Egy nép kultúrájához hozzá tartozik a temető, és természetes, hogy a magyar kormány kiáll érte.

Egy nép élő és holt tagjainak megbonthatatlan közössége a nemzet. Ahol elődeink, őseink sírjai vannak, ott van a hazánk. Az élők közössége évezredek óta gondozza, ápolja, vigyázza, védi a temetőit. Amikor a nemzetet alkotó közösségek tagjait elűzík, vagy beolvadásra kényszerítik, vagy megölik, akkor elárvulnak a temetők is. Ezredéves múltunk ezt jól mutatja.

Az országló hatalom ereje biztosítja a temetők, az ősök sírjainak védelmét. Ez évezredek óta így van. A szkítának nevezett lovasíjász népek két és félezer évvel ezelőtt háborúba keveredtek a világhódító Dareiosz perzsa királlyal. A szkíták földjére rontó perzsák elől folyton hátráló szkíta királyt gyáva menekülőnek vélték, nem ismervén fel az ősi keleti taktikát. Idanthürszosz király ekkor ezt üzente Dareiosznak: „Ha mindenáron gyorsan akarod eldönteni a dolgot, hát itt vannak szkíta őseink sírjai. Rajta, indulj el, és próbáld csak feldúlni őket, majd meglátod, harcolunk-e sírjainkért ellenetek vagy sem!“ (Hérodotosz IV. 127.)

Atilla, a hunok királya bosszúhadjáratot vezetett Bizánc ellen, mivel Margus püspöke feldúlta a hunok sírjait. (Priszkosz)

A temetők meggyalázásának két módja van: az egyik, amikor feldúlják és elpusztítják a sírokat, a másik, amikor ki is rabolják a temetkezéseket. A kincsvadászó sírrablás mindig főbenjáró bűn volt, mint a barbárság egyik legdurvább cselekménye.

A sírrablóknak, a sírgyalázóknak, a középkorban levágták a kezét, mert a temetők, a cintermek nyugvóhelyek (coemeterium alvóhelyet jelent), amelyet háborgatni nem szabad!