Az analóg filmes világtól a fagyasztott kamerákig

Már kisgyerekkorom óta. Vas megyében, Sárváron születtem, de Káld községben jártam általános iskolába. Már ott elkezdődött. Egy barátommal készítettünk egy kis távcsövet, és a Jupitert meg a Szaturnuszt figyeltük. Az összes könyvet elolvastam erről annak idején a kis falusi könyvtárból. Aztán a kőszegi Jurisich Miklós Gimnáziumba kerültem, ahol a kollégiumban csillagászszakkört alapítottam. Az egyetemen egy kicsit a háttérbe szorult a csillagászat, de amikor idekerültünk Dunaújvárosba, akkor újból feléledt bennem ez az igény, és megkerestem a dunaújvárosi amatőr csillagászokat, Csiba Mártont, Romhányi Attilát és a többieket. Később, ahogy anyagi lehetőségem megengedte, távcsöveket vásároltam. Magam is fényképezek, illetve tartok bemutatókat. Ez megmaradt bennem.

Eleve elrendelt volt a dolog?

– Azt hiszem. De nem lett belőlem csillagász, mert matematikából nem voltam annyira jó.

Elképesztő felkészültséget feltételez a munkája mind technikailag, mind az asztronómiából. Mikor van erre ideje?

– Nagyon keveset nézek tévét. Esténként, ha van rá mód, és az égbolt is lehetővé teszi. A házunk mellett van egy oszlop, amire fel tudom tenni a távcsöveket. Napfelvételeket is készítek, azokat pedig ebéd­időben. Negyedóra alatt elkészítem a filmfelvételt. Ennek ugyanis az a technikája, hogy egy rövid filmfelvétel készül, ezer-ezerötszáz kocka, és abból egy szoftver kiválogatja a legjobbakat, és azután élesíti azokat az ember. Való igaz, hogy nagyon sok mindenhez kell érteni: az asztronómiához, a fényképezéshez, az optikához, a mechanikához, de akár a régi történetekhez, amelyek a csillagképekhez fűződnek. Ez nagyon széles körű ismeret­anyagot igényel.

Ráadásul sok buktatója is van. Jól gondolom?

– A csillagászati fényképezésnek, amely már komolyabb minőséget feltételez, annak bizony van. Mert nagyon pontosan kell vezetni a távcsövet ahhoz, hogy a Föld forgását ellensúlyozzuk. Jó mechanikának kell lennie, de a legjobbnak is vannak hibái, ezért speciálisan egy csillagra követjük elektronikus módszerrel. A fény különböző becsillanásait, a repülőgépeket, a felhők vonulását is sorolhatjuk a lehetséges problémák között. Legalább tizenöt-húsz felvételt kell készíteni, akár öt-nyolc-tíz perceseket is, amelyeket aztán digitális technikával dolgozunk ki.

Ezeket a saját bőrén tapasztalja meg az ember, vagy a csillagok szerelmesei kisegítik egymást?

– Én a Magyar Csillagászati Egyesület tagja vagyok, és minden évben van csillagászati táborunk – éppen a közelmúltban volt Tarjánban, Tatabánya mellett –, és ott tapasztalatokat cserélünk, de nagyrészt az ember maga szerzi meg a tapasztalatokat, van szakirodalom is, de persze akadnak ismerősök is, akiktől lehet tanácsokat kérni. Külön szerencsém, hogy végigkövethettem a korom miatt az analóg filmes világtól a legmodernebb digitális, hűtött, fagyasztott kamerákig a fejlődést.

Fagyasztott?

– Ezeket a csipeket, amikkel fényképezünk, egy úgynevezett Peltier-elemmel hűtjük. Maga a kamera úgy néz ki, hogy van benne az érzékelőcsip, és mögötte van a hűtő, ami a környezetéhez képest lehűti. Télen akár mínusz negyven fokig is, és ezzel annak a saját zaját – ami egyébként is nagyon alacsony – jelentősen lehet csökkenteni. Azok az elektronok, amik feleslegesen keletkeznének, nem jönnek létre, hanem csak a fény bombázásából jövők. Jelentősen javítja a jel-zaj viszonyt.

Milyen körülmények kellenek, hogy az ember csillagászati fényképeket készítsen?

– Kell egy jó mechanika, ami az égbolt mozgását ellensúlyozza. De a megfelelő fényviszonyok is. Nyilván egy nagyvárosban ha az ember felnéz az égre, csak néhány csillagot lát, de kisebb településeken, vagy ha a ház úgy van tájolva, hogy kevés a kívülről jövő szórt fény, többet lát. Egész komoly felvételeket lehet készíteni. Vannak speciá­lis szűrők is, amelyekkel ki lehet szűrni azokat a tartományokat, amik zavarók. A régi szűrők a világítástechnika fejlődése miatt már nem használhatók, mert régebben a nátrium és a higany spektrumát kellett kiszűrni a közvilágítás miatt, de a mai LED-es fények sokkal szélesebb spektrumban, inkább a kék szín irányában zavarnak. Szerencsére Nagyvenyimen ez még nem jelent problémát.

Ha jól gondolom, ez egy addiktív hobbi. Függővé teszi az embert?

– Azt gondolom, igen. Az ember tudja, hogy milyen jelenségek vannak. Azért jó az amatőr csillagásznak, mert nem köti semmi sem. Az éppen fennálló jelenségeket, érdekességeket tudja megfigyelni. Ám a szakcsillagásznak van tudományos kényszere, hogy publikáljon. Neki azokból a jelenségekből, amiket kalibráltan mér, fizikai következtetéseket kell levonnia. A mi tevékenységünknek tudományos igénye nincs, nem kalibráltak az eszközeink sem, csak azokat a szépségeket vizsgáljuk, amik vannak.

Hogyan képzeljük el? Vacsorára úgy kell beráncigálni az udvarról?

– Szerencsére a nejem elfogadta a hobbimat. Nem mindennap van kedvező idő, és ez ritkán esik egybe azzal, hogy nekem is van időm, olyankor elnézi nekem. A vállalkozással is sok a teendőm, és a munkámmal kapcsolatos szakmai fejlődést is követnem kell. Egyébként nagyon szeretek zenét hallgatni, de a fényképezés más formáit is szeretem. Épp most van itt Nagyvenyimen egy kiállításom az erdélyi emlékeimből.

Van közlési kényszer önben, hogy át is adja, amit tud?

– Introvertált személyiség vagyok, nincs extrém vágyam arra, hogy ezeket megosszam. De ezzel a közösséggel, amely engem itt befogadott, és többször képviselőnek is megválasztott, azokat a szépségeket, amiket megtapasztalok a csillagászat vagy más során, jó megosztani. Valójában nem kényszer, de a Facebookra is fel szoktam tölteni, hogy az ismerőseim lássák, mivel foglalkozom épp. Ez a leg­gyorsabb és legelterjedtebb ismeretküldő, és alkalmazkodtam a digitális világ rossz vagy jó formáihoz. Amikor egyetemista voltam, elvittek megmutatni egy számítógépet. Akkora volt, mint ez az egész helyiség, és lyukkártyákkal működött. Ahhoz képest a számítástechnika annyit változott, hogy csodálom, hogy ezt mi azzal az aggyal tudtuk követni.

A National Geographic hogyan talált önre?

– Ladányi Tamás publikál a National Geographicnál, ő is amatőr csillagász, illetve éjszakai tájfotókat készít. Az ismeretségünk révén tudta, hogy már régóta készítek ilyen képeket, mondhatni, veterán vagyok ebben a műfajban. Így összejött egy olyan életmű, amely érdemessé tett arra, hogy ezt az élettörténetet megosszam. Hízelgő ebben a lapban olvasni a nevemet. Nagyon sok amatőr csillagásznak segítettem már, sok elő­adást, bemutatót tartottam. Ez egy más világnézet, ahogyan mi, parányi emberek észleljük azt, hogy hol vagyunk a világmindenségben. Az a tény, hogy alattunk tíz kilométerrel a négyezer fokos magma, fölöttünk tíz kilométerrel a mínusz kétszáz fokos űr van, már az is csoda, hogy az élet létrejöhetett rajta.

Mi a csillagászat Szent Grálja? Hová lehet fejlődni?

– Egyrészt vannak új jelenségek, másrészt a kamerák fejlődnek. Amilyen fényképeket mi a bolygókról, a különböző égi objektumokról, a csillaghalmazokról csinálunk, olyanokat ezelőtt harminc évvel még a szakcsillagászok sem láttak. Mindig van lehetőség a fejlődésre.