A Magas-Tátrában járt a Dunaföldvári Kertbarátok Városvédő Egyesülete

„Ó mennyi város, mennyi nép,/ Ó mennyi messze szép vidék!/ Rabsorsom milyen mostoha,/ hogy mind nem láthatom soha!”

Az utazni szeretők közül középiskolás tanulmányaikból bizonyára többen ismerik ezeket a verssorokat, s egyetértenek Babits Mihállyal. Ha mind nem is láthatjuk, egy-egy újabb úttal ismét töltekezhetünk. A földvári kertbarátok közösségében többen vannak, akik évről évre útra kelnek, hogy az alelnökük, Pernizsák Mihály és felesége nagyszerű vezetésével megismerjenek egy-egy új vidéket.

A tó megkerülése, a tóhoz való felkapaszkodás igazi kihívás volt

Így jártak már többek között Svájcban, Németországban, Olaszország­ban, Hor­vátországban, Bulgáriában, Görögországban, Prágában és a Cseh Paradicsomban. Idén egy kiváló sofőrrel Lengyelországba buszoztak. Nem is akárhová. A Magas-Tátra legfontosabb városába, a mesés hegyek között elhelyezkedő Zakopanéba. Főhadiszállásuk a város határában lévő, kényelmes ellátást és finom ételeket nyújtó modern Hotel Tátra volt. Onnan indultak minden reggel a programokra, Zakopanéba, Krakkóba, a wielicskai sóbányába, a Morszkije Oko vagy a Dunajec folyó felfedezésére.

Zakopane értékei

Megnézték a híres nyaralóhely, a nyáron is nyüzsgő Zakopane értékeit. Gyönyörködtek a hagyományos gurál házakra emlékeztető, a népi motívumokat és a szecessziót ötvöző úgynevezett zakopanei stílusban készült épületekben, a Szent Kelemen fatemplomban, vagy a Tátrai Múzeum népművészeti és természettudományos gyűjteményében. Járták a nyüzsgő utcákat, a piacot, de siklóvasúttal felkapaszkodtak a több mint 1100 méter magas Gubalowkára, hogy fentről is megcsodálják a látványt. A fantasztikus kilátáson kívül azt is megtapasztalták, hogy a giccsekkel teli bazársor miként rontja el a természet nyújtotta élményt. A hegység legnagyobb tavához, a Morszkije Okohoz, azaz a Tátrai Nemzeti Park területén lévő, 1393 méter magasságban fekvő Tengerszemhez a legbátrabbak, legfürgébbek a négyszáz méter szintkülönbséget legyőzve gyalog, a többiek a táv nagy részét lovas kocsin tették meg. A tó megkerülése, de különösen a második tóhoz való felkapaszkodás igazi kihívás volt. De a látvány megérte. Nemcsak a táj szépsége, természeti adottsága nyújtott tapasztalatot, hanem az is, hogy milyen tömeges elfoglaltság a lengyelek, főként a fiatalok, a kisgyermekes családok körében a túrázás, a kirándulás. Tömeg volt mindenütt: a túraútvonalakon mintegy zarándoklatnak tűnt a sokaság, az utakon pedig gyakori volt a dugó. (Igaz, egy részét az útépítések magyarázták.) Érdekes módon a földvári kirándulókat a Tengerszemhez szállító sofőr Szlovákiában talált a busznak parkolót.

Nagy élmény volt a Dunajec folyón a tutajozás. A Pieniny hegységben egy szakadékvölgyben – hol sebesebb sodrású, hol lassabban haladó vízben – elég széles, de sekély folyón megtett utazás közben meredek sziklákban, fenyvesekkel borított, festői hegyoldalban gyönyörködhettek. A Dunajec (nem a Dunába folyik!) – Galícia és a Szepesség természetes határaként – évszázadokon át a Magyar Királyság határfolyója volt, s egyik legbékésebb határszakaszaként ismert. Ma egy részen Szlovákiát és Lengyelországot választja el. Különlegesen érdekes utazás volt ez a több mint két óra, amit a tizennégy kilométeres szakaszon két-két, népviseletbe öltözött tutajos csákányozásával tettek meg a földvári kertbarátok a tizenkét személyes tutajokon. A szélsők időnként kaptak a folyó vízéből, máskor meg az égiek locsolták meg őket. De akkor még a kedvük nem lohadt. Aztán Nedec váránál leszakadt az ég, s ráadásul a kirándulók sokasága miatt nem kaptak jegyet. Így erről le kellett mondaniuk.

Óriási csillárok kristályokból

A világörökséghez tartozó wieliczkai sóbányában magyar nyelvű idegenvezető kísérte őket. A 13. századtól működő, s lengyel történelmi emlékhellyé vált, ma már látványosságként és gyógyászati helyként működő sóbánya népszerűségét mutatja, hogy tavaly 1,7 millió látogatójuk volt. Idén – az idegenvezető szerint, s látva a turisták sokaságát – bizonyára ezt a számot is meghaladják. Felejthetetlen élmény leereszkedni, érezni a bánya mélységét és monumentalitását, látni az egykori munkafolyamatot. Itt van a világ legnagyobb földalatti terme, Szent Kinga kápolnája, amelyet „föld alatti templomnak” is hívnak. Sóból faragott lapokon lépked az ember, hatalmas sókristályokból készült óriási csillárok ragyognak, s szép bibliai témájú domborművek jelzik a terem szakralitását.

Ha egy magyar Lengyelországban ezen a vidéken jár, nem hagyhatja ki a királyok városát, Krakkót sem, amelynek sok emlékezetes magyar kapcsolódása van. A kurta látogatás csak alapvető benyomásokra volt elég. De jó volt látni a világörökség részeként nyilvántartott óvárost és a Wawelt, a város főterét és a Mária-bazilika lenyűgöző oltárát. S ott lenni, ahol a magyar történelem és kultúra ismert alakjai, többek között Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király vagy Balassi Bálint is járt.

Azok, akik három-négy évtizeddel ezelőtt már voltak Lengyelországban, megállapíthatták, mennyit fejlődött az ország, de azt is, hogy a hagyományos lengyel–magyar barátság kedvességben, mosolyban nemigen jelent meg sehol. Ez persze nem rontotta el a földváriak kedvét, mert vallják, utazni, világot látni és barátságot ápolni jó. A kertbarátok egy másik csoportja hamarosan Erdély felé veszi az irányt.