Érdekességek a Tremmel és a Kovács családról, Dunapentele híres tanítóiról

A Tremmel család

Tremmel János, aki hosszú éveken keresztül Romániában, Plojesten volt kántortanító, a Szent Lászó Társulat magyar tannyelvű iskolájában működött, Az I. világháború előtti években kérte áthelyezését hazájába, így került Dunapentelére, az Állami Elemi Népiskolába. Felesége, Győrffy Karolina Plojesten született, éppúgy, mint lánya Tremmel Karola, aki magyar nyelvű elemi iskolát Plojesten, az ugyancsak magyar nyelvű polgári iskolát pedig Bukarestben végezte. Férje Kovács Ferenc ugyancsak erdélyi volt, oklevelét Kolozsvárott szerezte.

Tremmel Karola tanítónői oklevelét Budapesten, a Csalogány utcai tanítónőképzőben szerezte, ahol román nyelvből is diplomázott. 1919-től nyugdíjas koráig, 1958-ig Dunapentelén tanított.

Tanítóként nagyon öntudatos volt. Visszautasította, ha nagyságos asszonynak szólították. „Nagyságos asszony bárki lehet – mondta. – Engem a végzettségem a tekintetes címre jogosít fel.” A korabeli ranglétrán a „nagyságos” volt a magasabb titulus, de megszólították vele a képesítés nélkülieket is. Nem volt szolgalelkű. Az öreg D. uraság gyakran hajtott végig hintajával a falun. Az utcán lévők levett kalappal, mély meghajlással köszöntötték, csak a tanítónő nem üdvözölte. Egy alkalommal az uraság kiszállt a hintóból, odalépett hozzá és megkérdezte: „– Tanító kisasszony, miért nem köszön nekem?” A következőképpen válaszolt: „– Nagyságos úr a férfi. Önnek kell nekem előre köszönnie.” – Ettől kezdve az öregúr már messziről kalapot emelt neki. Tremmel János és felesége Győrffy Karolina két gyermekükkel, Istvánnal és Karolával halálukig Pentelén éltek a nagy festőművész, Pentelei Molnár János szülői házában.

Kovács tanító úr leventeoktató is volt

Kovács Ferenc 1926-ban kötött házasságot Tremmel Karolával, ebben az évben helyezték át Kulcs pusztáról a dunapentelei Állami Elemi Iskolához. Pályázatát az akkori miniszter úrhoz címezte, és sikeres pályázata után jöhetett Pentelére menyasszonyának iskolájába tanítani. A pályázat tartalma és külalakja példát mutathat mai ifjúságunk számára.

A március 15-i ünnepélyek nagy részét Kovács Ferenc rendezte. Ez alkalommal szép beszédeket mondott az iskola falán elhelyezett Hősök szobra előtt, az iskolás gyermekek verseket szavaltak. Az énekkar és az iparoskör dalárdája több szólamú műveket adott elő. A községi zenekar indulókat játszott, Liszt-, Mosonyi-, Erkel-műveket Arató Ede jegyző úr vezetésével. A március 15-i ünnepély előtt mindig szentmisén vett részt az egész iskola.

Kovács tanító úr leventeoktató is volt – mint minden tanító. A foglalkozásokat vasárnap délelőtt tartotta mise után, a Nagyvásártéren. Néha műsoros délutánokat is rendezett vidám jelenetekkel, közte versenyfutás, lepényevés, kötélhúzás, zsákfutással egybekötve. Szólt a zenekar, vidám hangulat jellemezte ezeket az összejöveteleket. A zenekar néha térzenét is adott, kisgyerekek szaladtak utánuk, ha végigmasíroztak a falun. Sándor névnapját egyszer április 2-án a saját kertjükben rendezték. Nagy tálakban kínálták nekik a pogácsát, aprósüteményt, s mindenki kapott egy pohár bort. Névnapokon és más nagyobb ünnepnapokon három „cigánybanda” is köszöntötte az ünnepelteket, amiért 1-2 pengőt kaptak ellenszolgáltatásként.

A tanítási munkát a Kovács házaspár vérbeli pedagógusként végezte. Az alsó tagozatban tanítottak mindketten, 48-50-es osztálylétszámmal. Naponta készítették óravázlataikat, ugyancsak órák hosszat javították a nagy csomag „irkákat”. A jól felelőknek, rendesen íróknak piros egyest adtak – tíz egyesért egy szép szentkép járt, amelyet saját pénzükből vásároltak a plébánostól. A Nyiksz (Nixpród) nevét onnan kapta, hogy az 1890-es években egy német ember munkát keresett. Mivel nem kapott sehol lehetőséget dolgát végeztével azt mondogatta „nihkt brót” azaz nincs kenyere.

A tanító úr igen szépen írt, rajzolt. Az iskola számára nagyméretű szemléltető képeket készített csomagolópapírra, a saját költségén. Az inas-iskolát, később az ipari tanuló iskolát is ő vezette.

Mindenkivel szemben udvariasak, segítőkészek voltak

Kérvényeket írtak, ügyes-bajos dolgokban tanácsokat adtak, s munkájukért soha nem fogadtak el semmit. Igazi demokratikus szellemben éltek. Szerintük: Isten előtt mindnyájan egyenlők vagyunk. Belénk nevelték a felebaráti szeretet elvét. A Rácközben laktak, de közel volt hozzájuk a „Nixpród” is, ahol szerbek és cigányok éltek. Egyik lakó, a Bájó Koszta a Szávics uraság aratógazdája. Minden évben rendezett aratómulatságot. Özv. Raduláné karácsonyonként meghívta a „szerb karácsonyra” a Nyikszi gyerekeket. Hemperegtek a fölre hintett szalmában, s éjfélkor szájtátva hallgatták a szerb fiatalok csodálatos karácsonyi énekeit. Zenekarukat tamburásoknak nevezték.

Kovács tanító úr évekig szervezte a népművelési előadásokat, amelyeken a falu értelmisége adott elő a legkülönbözőbb témakörben pl. táplálkozás, finnugor nyelvrokonság, higiénia stb. Munkájáért elismerésben részesült. Az előadásokat vasárnap délután a „létánia” után tartották. Az iskola egyik osztálya tele volt fejkendős asszonyokkal.

Gyorsan elsajátította a Kodály-módszer lényegét

Szerette volna, ha az 1945-ös földosztásban az iskolát is részesítik, mert a VII–VIII. osztályban a földművelés alapismereteit is tanították. Elgondolásairól cikke is jelent meg a Köznevelésben. Az olvasástanítás leghatásosabb eszközének a szöveg dramatizálását tartotta. A járásban több helyen is tartott előadást ebben a témában. Tanítványainak nagy része szépen, színesen olvasott, sőt hanghordozásuk is a tanító bácsiét utánozta. Kovács tanító néninek igen szép hangja volt. A Kodály-módszer lényegét rendkívül gyorsan elsajátította, a gyerekek a tananyagot szolmizálni is tudták, s örömüket lelték benne. A magyar népdalokat nagyon fontosnak tartotta. Az évzáró ünnepélyen 1946-ban Fejér megyei népi játékokkal, táncokkal szerepeltek.

A negyedik elemiben kötelező tananyag volt a zoknikötés

1945 előtt minden évzárón „tornavizsga” volt. A gyerekek egyszerű gyakorlatokat végeztek, majd csárdást táncoltak cigányzenekar kíséretében, magyar ruhában. A magyar ruha bő, hófehér gatyából és fekete „pitykés” mellényből állt a fiúk, fehér szoknyából, piros bársony zsinóros pruszlikból a lányok számára. A blúz „pufos” ujjú és fehér volt, a szoknya is, a kötényke is. Mindkét nembéli öltözet szegélyét keskeny piros-fehér-zöld szalag díszítette. Ezt az öltözetet a legszegényebbek is megvarratták maguknak. Ugyancsak elképzelhetetlenek lettek volna a lányok, ha elsőáldozáskor nem lett volna hófehér ruhájuk (rövid!), kicsi fehér fátyollal, mirtuszkoszorúval.

A negyedik elemiben a kötelező anyag a zoknikötés volt. A tanulókkal egyénileg is foglalkozott, valamennyi kislány számára a zoknit a tanítónő kezdte el, mintegy 48-50 gyereknél. Csuklóján ezért sokszor daganat képződött.

Gyermekeikről

1945 előtt vagy Székesfehérvárra küldték a szülők gyermekeiket, vagy Budapestre. Közelebb nem volt gimnázium. Az Angolkisasszonyok budapesti Sancta Maria Leánygimnáziumába a bentlakó növendék havi 125 pengőt fizetett. Két lányuk közül az idősebb, Éva ebben az intézményben tanult. Lánya, Radics Éva a Grazi Zeneművészeti Egyetem tanára, unokája, dr. Kovács Gyöngyi Svédországban kutató és egyetemi tanár, Kovács Kinga pedig a Bécsi Egyetemen diplomázott.

Kisebbik lányuk, Kovács Zsuzsanna a vasmű laboránsa lett nyugdíjazásáig. Gyermeke, Kovácsné Kaszt Zsuzsanna itt él a városban a család ősi házában. A Nevelési Tanácsadóban dolgozik mint pedagógus. Gyermeke Kiss Kovács Klára fazekas. Fiuk, Gábor sokszor hazalátogat Pentelére.

Baromfiudvaruk is volt, tyúkóllal

A Kovács házaspár házasságkötésükkor vagyontalanok voltak. Tíz év múlva házat vettek 1100 négyszögöles telekkel, amelyet saját maguk műveltek. Gyümölcsfákat és szőlőt is telepítettek, ami a ´40-es években már 200 liter bort is termett. Gyönyörű lugas is volt, alatta vacsoráztak, majd késő estig kártyáztak a nálunk vakációzó rokonokkal. Baromfiudvaruk is volt, tyúkóllal. A kertben egy „hegy” is emelkedett: a Hargita, tetejéről gyönyörű kilátás nyílt a szigetre és a két Duna-ágra, meg a töltésre. Az ONCSA házaknál állt a család 32 családos méhészete. A méhekből a családnak jó mellékkeresete volt: 80 fillérért, 1 pengőért adták el kilóját, de ha szegény asszony jött, hogy köhög a gyereke, természetesen ingyen kapták tele a bögréjüket. 1945-ig jól élt a Kovács tanító házaspár.

A háború vége felé Kovács tanító úr a malomba járt dolgozni, így liszt volt elég a családnak. Földet is vett bérbe, egy apró sánta orosz lovat adtak nekik kölcsönbe, azzal szántottak.

A harcok alatt az iskola is több belövést kapott, így tanítás csak a tanítók lakásán kezdődhetett meg. A Kovács tanítóék is megkezdték a betűsorokat, amelyeket a gyerekeknek gyakorolni kellett. Szülők is jöttek, akik a falu másik végéről nem merték utcára engedni gyermekeiket, kérték, hogy az ő irkáikba is írják be a betűket, mert ők még nem ezt a „modern” írást tanulták. A háború végén újra kezdődött az élet. 1945 áprilisban Éva lányával útra kelt, és gyalog mentek Budapestre, hogy folytathassa gimnáziumi tanulmányait. Az út nem volt veszélytelen.

A háború után a Kovács házaspárnak nem esett bántódása

Az édesapa tartózkodott a politikától. Személyes emlékem is fűződik Kovács Feri bácsihoz. Harmadik osztályban jártam, ahol engem is tanított. Az osztálynak felmondott mondatát kellett volna visszaismételni. A feladatra engem jelölt ki, de sajnos nem tudtam megválaszolni, pedig egyszerű volt, így hangzott a mondat: „Régen az osztályban nagy volt a por”. Általános iskolás egyetlen elégtelen érdemjegyét ezzel megkaptam, mondanom sem kell, teljesen megérdemelten.

Kovácsné Tremmel Karola 1958-ban, férje Feri bácsi pedig 1962-ben ment nyugdíjba rá négy évre meghalt.

Kovács Ferenc és felesége Tremmel Karola nevelési céljai – a család, tisztesség, hazaszeretet, jó erkölcsre nevelés – megmaradt bennünk, tanítványaiban. Szüleimmel együtt mindig példaképül tekintettünk rájuk, a tőlük tanultakat igyekeztünk életünk során megvalósítani.