A múlt esztendő jeles eseményei a természetben

Amikor valami nem úgy néz ki, mint szeretnénk

Sümeg mögött, a lápi nyúlfarkfüves után van egy teljességgel rosszarcú bányagödör, amiből ráadásul még folyik is a víz, úgyhogy ha meg akarjuk szemlélni ezt a nagyobb lavórnyi tavacskát, meg kell kerülni érte a fél Dunántúlt.

Erre a megkerülésre általában akkor szokott sor kerülni, amikor a vizes fű már legalább ágyékig ér, már csak a feeling kedvéért.

Az említett rosszarcú gödörben egyébként a színes békaszőlő egyik látványos hazai állományának kellene tartózkodnia, ehelyett bármilyen időben mentünk, néhány bánatosan lebegő, mohotkás levélen kívül nem szoktunk volt mást látni.

Na nem úgy most! Kémeink jelentették, hogy a színeslevelű békaszőlő, mint fajtájának hínárkülönce, kint tartózkodik az iszapfelszínen, és a szép időben csodára piroslanak a levelei. Két nap múlva rohantunk is a gödörhöz, természetesen a csapadékosra forduló idő miatt újólagosan a deréki érő vizes fűben, mire a következő látvány fogadott: a bánatosan mohotkás levelek ezúttal a parton rothadoztak. No, mindegy, most már fényképezünk, akármi is történik.

Akármi nem történt, csak annyi, hogy a finom, krémes állagú agyagon első lépésre beszánkáztunk térdig a gödörbe, ahol rögtön oda is ragadtunk az aljzathoz. Így készítettünk néhány lehangoló képet, majd sáros disznó módjára távoztunk a helyszínről.

Amikor valami úgy néz ki, mint szeretnénk, de mozog

Egy júliusi grillpartira alkonyat felé megérkezett egy nagy hőscincér is légi úton, mert nyilván, amikor keressük, soha nincs bejelentett lakhelyén, a legelő nagy tölgyfáin. Nos, ha itt van, annál jobb, van még negyed óra fényünk fényképezni. Barkácsoltunk neki egy fél méter hosszú természetes hátteret és ráraktuk a cincért. Egyszer, kétszer, háromszor… sokszor. A cincér ugyanis minden alkalommal kifutópályának használta a kéregdarabot, végigrohant rajta, majd igyekezett szárnyra kapni. Közben szorgalmasan készültek róla a cincér nélküli és elmosódott cincéres képek felváltva.

Majd valaki kitalálta, hogy ha a bogarat pár percre mélyhűtőbe tesszük, nyilván lassabban mászkál majd. A felvetés teljesen jó ötletnek tűnt, a hűtési időt viszont rosszul lőttük be, úgyhogy egy teljesen megfagyott cincért szedtünk ki. Melegítsük? Masszírozzuk? Végül a bogár lassan magához tért és szörnyű, görcsös mozdulatokkal elkezdett tántorogni a kérgen, úgyhogy ezúttal teljesen természetellenes, haláltusát idéző képek készültek. Ez megint nem jó, pihentetni kell őt, véltük és addig is felbontottunk néhány sört, elvégre mégiscsak kerti partin volnánk.

Úgy emlékszem, a rekreációs időt megint rosszul lőttük be, és amikor a második sör után megnéztük, mit csinál a bogarunk, annyit még konstatálhattunk, hogy a közben beálló sötétben diadalmasan szárnyra kap és halkan berregve elszáll a kert légteréből.

Alföldi botanikus a hegyekben

Bármennyire is hihetetlen, de a Hortobágyon is vannak érdekes növények, annak ellenére, hogy a felületes szemlélő csak sárga, kiégett füvet szokott látni a horizontig. Nos, az érdekes növények valahol a látóhatár mögötti csodában tanyáznak, amelyeket barátom számomra hihetetlen módon meg is talál, miután egy órát autóztunk a teljesen egyforma, minden tereppontot nélkülöző tájon, bár lehet, hogy körbe-körbe mentünk, hogy annál nagyobb legyen a rátalálás öröme. Ezt én nem tudom, mivel az út elejétől a végéig fogalmam sem volt, merre lehetünk. Mindenesetre a henye kunkor, a medúzafű és egyebek lefényképeztettek.

A viszontlátogatásra ez év május végén került sor. Barátom egy szerény ötvenes listával érkezett, amelynek néhány tagja már az 1800-as években kihalt a Bükkből, másokat pedig én magam is több mint tíz éve keresek. Ezzel együtt a mulatság pompásan sikerült. Felkúsztunk többek között a Jávor-hegyre, ahol menet közben ő az alföldi, én a hegyvidéki tüdőmet akartam kiköpni. Havasi iszalag, zöld fodorka, papucskosbor – lassan minden hegyvidéki különlegesség megkerült. Barátom lefelé is vitézül állta a sarat, esett-kelt, esett-kelt azon a terepen, amit én a lejtő és a szakadék közötti átmenetnek jellemeznék, de végül teljesen egyben leérkeztünk az ómassai kocsmához, szívében mégis némi hiányérzettel, mivel a hölgyestike, ami egyébként nem akkora ritkaság, aznap nem mutatkozott. Leültünk a söröző teraszára, ahol az asztalok vázáiban vadvirágcsokrok voltak, és amelyeket egyre kerekebb szemmel figyeltem, mivel javarészt a keresett virágokból álltak. Így végül barátom, akinek precizitását mindig is csodáltam, elővette jegyzetfüzetét, és utolsó tételként beírhatta: hölgyestike-lelőhely: kocsma.