Gasztroséta az újvárosi Corsón

Gasztrosétánkat nem másutt, mint a nevében is árulkodó „Corsón” kezdjük. Úti kalauzom a helyi vendéglátás ikonikus alakja, a Dunaújvárosért díjazott Szabó Gyula, aki a Corso Ételbár 1979-es nyitása körül is bábáskodott.

Mielőtt útra kelünk, beütöm a számítógép keresőjébe a célpont nevét. „Étterem a belvárostól öt percre. Csendes környezetben, vendégbarát árakkal, udvarias kiszolgálással, nagy választékkal.” – hirdeti magát a Corso (rövid „o”-val! – a szerk.) Étterem és Söröző egy internetes oldalon. Megérkezve a Derkovits utcába, fogad bennünket András Sándor tulajdonos. Éppen egy rendezvény zajlik a nagyteremben, a város egykori gazdasági, kulturális, társadalmi intézményeinek vezetői – baráti társaságukat megkülönböztetésül „Senior klubként” aposztrofálják – beszélgetnek egymással.

Újdonságként: ételbár

- Nagyon jó barátságban voltam a város akkori főépítészével, Weiner Tiborral, tőle tudtam meg, hogy hamarosan épül a Dózsa II. városrész, ahová egy sétáló út vezet majd a Dózsa György útról, és a város lakóinak újabb sétálóhelyévé válik. Az épületek alá üzlethelyiségeket terveztek azzal a szándékkal, hogy az üzemeltető a szükségleteihez igazítva alakítja majd ki a belső tereket. Úgy gondoltam, hogy ide kellene egy vendéglátóipari részleg, és sikerült is a várostól megszerezni ezt a helyet. Mivel alkalmatlannak találtam az elrendezést, ezért megterveztem a belső tereket, és a helyszínen művezettem a munkákat. Az üzem létesítése akkor történt, amikor hazánkban a Belkereskedelmi Minisztérium a vendéglátóiparban, főleg a melegkonyhás üzletek új értékesítési, működési formáját igyekezett elterjeszteni. Ezerkilencszázhatvankettőben egy országos pályázaton vettem részt, amiben harmadik helyezést értem el, ennek köszönhetően bekerültem a vendéglátóipar megújítását célzó testületbe. Elneveztem az új vendéglátó ipari egységünket „ételbárnak”, ami hazai viszonylatban újdonságnak számított, még a hatóságok sem ismerték. Ekkortájt felülről, központilag szabályozottan az ország valamennyi vendéglátóhelyén egyforma étlapok, egyforma árak szerepeltek.

Ma is az egyik kedvenc

Az ételbár névadója Szabó Gyula, aki abban az időszakban a Dunaújvárosi Munkásszövetkezet elnöke volt: – Azért adtam neki ezt a nevet, mert a sétálóutcában végül ide korzóznak az emberek. Egy sikertelen időszakot követően kapott megbízást az üzlet vezetésére András Sanyi barátom ezerkilencszáznyolcvanötben, akinek sok más mellett a választék bővítése köszönhető. Mindezt úgy oldotta meg, hogy a városnak ma is az egyik kedvenc üzlete a Corso. A sok finom étel között, az Arany Hordó Étterem étlapján szereplő Bugaci gombóclevest ide is bevezette, ami a mai napig töretlen népszerűségnek örvend.

A Bugaci gombócleves a Vigadóban „született” 1958-ban, aminek története hiteles forrásból így hangzik: – Azt a kisvendéglői ételválasztékot, ami akkoriban országszerte jellemző volt, a helyi lakosság igényéhez szerettük volna igazítani – meséli Gyula bácsi. – Dunaújváros lakóinak, az itt dolgozó embereknek jelentős része alföldi származású volt. Az alföldi ember pedig a kiadósabb egytálételeket, gazdagabb leveseket kedveli. Rendeztünk a Vigadóban egy alföldi ételbemutatót, s erre az alkalomra találtam ki ezt a levest. A neve pedig a fejemből pattant ki, mert tetszett a „bugaci” név. Sajnálom, hogy soha nem jártam ott, ez életemnek egy hiányossága. Találkoztam már Szolnokon is Bugaci gombóclevessel. Bugacról is keresett meg vendéglős telefonon, hogy áruljam el a receptjét, mert a vendégei kérik. Az, hogy a városban bevezetődött, az, hogy az Arany Hordóban és a Corsóban étlapon van, András Sanyi érdeme.

A Boró is nagyon szerette…

- A Bugaci gombócleves történetéhez azt még hozzá kell tennem, hogy a mostanihoz képest, egy kicsit más volt az eredeti recept. A feleségem – András Sándorné, Zsuzsi érdeme a mai változat – egészíti ki az elmondottakat a tulaj. – Ő volt az, aki tökélyre vitte. Az én szerepem annyi, hogy étlapon tartottam és megismertettem a vendégekkel. Nagyon jól hangzó, jól sikerült, szerencsés névválasztás ez a „Bugaci”, csakúgy, mint a Corso elnevezés. Amikor idekerültem, meg akartam változtatni az ételbár nevét, ugyanis családi dinasztiát szerettem volna alapítani, és az én nevem szerepelt volna benne, de győzött a Corso, mert ezt szeretik az emberek. Márka ma már.

Amint az lenni szokott, az egyik történetről egy másik jut az ember eszébe.

András Sándor nem felejti el azt a napot, amikor Borovszky Ambrus, a Dunai Vasmű legendás egykori vezérigazgatója, a Boró, megérkezett a vendégeivel: – Amikor magas rangú, minisztériumi szintű vendégek látogattak a városba, volt, hogy nálunk ebédeltek. Tudtam, hogy Borovszky Ambrus a Bugaci gombóclevest szereti, ezért azzal kínáltam. Egyik alkalommal még ugyanazon a napon délután érkezett egy másik delegáció is, ezért vacsorára már nem akartam még egyszer ugyanazt adni neki. Helyette egy krémlevest készítettem, azzal kínáltam. Személyes sértésnek vette, hogy nem a gombóclevest hoztam ki újból. Azt mondta, szívesen megeszi egy nap kétszer is, mert ezt szereti.

A beszélgetés végén elárulják, hogy barátságuk kezdete ezerkilencszázhatvankettőre datálódik. – Emberileg nagyon közel kerültünk egymáshoz – büszkélkedik Szabó úr. – Én a Sanyit nagyon tisztelem. Mindig arra törekedett, hogy a vendégek elégedettek legyenek.

Gasztro sétánk következő állomása: az Aranyhordó Étterem lesz. Kérem, tartsanak velünk oda is! A receptet pedig kipróbálásra ajánljuk!