A pritamin darálva, a zellerzöld, a kapor, a gomba szárítva várja a telet a hűvös spejzben

De minden évben rászedem magam... Idén csak egy kis fahéjas szilva­lekvárt terveztem befőzni 10-15 kilóból, de ugyan ki tudna ellenállni, ha baracsi barátaink ládaszám hozzák a paradicsomot, mert a tavasszal folyamatosan elültetett 180 tövön(!) egyszerre érik a termés. Vagy a fává terebélyesedett újtelepi fügebokorról vödörszám kapom a gyümölcsöt. Jó áron kínálták a vecsei sárgabarackot, és a cékla is jól termett a szalkszentmártoni gazdaságban. Barátunk komolynak szánta a kérdést, hogy 10, 20 vagy 50 kilót raknék-e el? 

Elismerem: nálunk minden mennyiség elfogy, elkopik, kapnak a szomszédok, barátok, kedves ismerősök, sőt, rokonlátogatóba is üvegekkel teli ládákkal megyünk. A legnagyobb respektje eddig a lefojtva tartósított, otellóból készült mustomnak volt: igazi flavonoidbomba beteg testnek, keserű léleknek. 
Lánykoromban az asszonyok mártír passziójának tartottam a befőzést, keserves kényszerűségnek, s mondogattam is talán, hogy na, engem aztán rá nem vesznek ilyesmire. Azért, amit otthonról hoz az ember, azt nehéz levetkőzni, a szokás, az értékrend már a génjeimben volt. Először is: nem dobunk ki semmit, ami érték. Ha lehet, felhasználjuk, így lett négy üveg körtebefőtt úgy, hogy a vihar letörte a fa egyik ágát, rajta 19 csodaszép szem gyümölccsel. Nagyanyám megtanított arra, hogy amikor bővében vagyunk a tojásnak, akkor gyúrunk tésztát, ami kiszárítva fél éven át is eláll a hűvös kamrában. A száraz kenyérből morzsát darálunk, a petrezselymet, zellert, kaprot a száránál fellógatva megszárítjuk, cipősdobozokban a következő szezonig elegendő. A vastag szárú zellerből jutott még a karácsonyi kocsonyába, meg a velős csontból főzött húslevesbe is, aminek láttán gyerekként őszintén elképedtem: „Mamika, olyan hínáros ez a leves…” A bazsalikom, a kakukkfű, a tárkony kis csokrokban száradt, összemorzsolva, átszitálva s üvegekbe rakva – finomabb, aromásabb volt, mint bármely bolti márka. Tőle láttam azt is, hogy amikor gombás ételt készített, akkor csak a gomba kalapját szeletelte fel, a tönköt – ami nem egykönnyen puhul meg – felkarikázta, napon jól megszárította, s kis vászonzsákban tárolta, hogy aztán megbolondítsa vele a ragut, tokányt, mindenféle szaftos húst. 

Ő még klasszikus háziasszony volt, tudta is a módját, hiszen a családnak kifőzdéje volt a csepeli Rákóczi utca egyik sarokházában, a hátteret ehhez a soltvadkerti gazdaság adta, onnan hozták a zöldséget, jószágot, bort, pálinkát, amiket aztán leleményes úton-módon elcseréltek sörre, jégre, s így volt mindig makulátlanul fehér abrosz az asztalokon. Nagy­anyám sváb volt, a világba szerteszét szakadt rokonság is küldött ezt-azt, kávét, csokoládét, de ő még a nejlonharisnyát és az ejtőernyőselyemből készült férfiinget is ügyesen beforgatta az üzletbe – háborús időkben ez volt a legjobb valuta. A német rokonok évtizedekkel később is küldték a csomagokat, hiszen a kifőzdét államosították, nagyanyámnak és a deportálásból megtért dédikének kellett a segítség. Így esett, hogy egyik karácsony előtt is érkezett pakk, benne sok egyéb mellett egy üveg kávéval. Nagyikám megtöltötte a kis kotyogóst, lefőzte a kávét, majd szétszedve a kávéfőzőt, elhűlten állapította meg: „Mit ki nem találnak ezek a németek! Már olyan kávét gyártanak, aminek nincsen zacca!” Így ismerkedtem meg a nescaféval. 

Amikor nem voltak szűkös idők, nekem akkor is tele volt a spejzem, de meg nem mondom, honnan ered ez a vágy, hogy roskadozzanak a polcok, kompótok, lekvárok, csatnik, savanyúságok sorakozzanak katonás rendben. Aki hasonló szerzet, mint én, az értékeli igazán, amikor a sötét téli estén a forró tea mellé kinyit egy üveget, és kis kanálnyi áfonyadzsemet tesz a pirítósra. Azzal a kanálkával mellénk költözik a nyár hangulata, szinte érezzük, ahogyan a nap melegítette a gyümölcsöt, a szél cirógatta, a harmat végiggördült rajta, körüldongták a méhek, mellette pihent a pillangó. Boldogságos érzés kinyitni hirtelenjében egy sárgabaracklekvárt a rácsos linzerhez, vagy a sült mellé önteni egy kis üvegnyi lecsót, hogy könnyebben csússzon. 
A legnagyobb elégtételt persze akkor érzem, amikor az üzletben a konzervek sorában sétálva meglátom, mibe kerül egy üveg apró szemű csemegeuborka, vagy ecetes zöldparadicsom! Most, hogy az árak egyre csak emelkednek (s ki tudja hol állnak meg), nem is kérdés, hogy amit csak lehet, elteszünk, befőzünk, tartósítunk. 

A barátok portékáján kívül a príma áru beszerzési forrása nálunk a nagyvenyimi Gyuri bácsi, ugyanis árban, minőségben verhetetlen, emellett roppant korrekt, hiszen ha azt mondja, hogy szerdán 10 órakor ott lesz az áru, arra mérget vehetünk. 

Szeptember végéhez közeledve elmondhatom: nincs már üres üvegem (sőt, kétszer is mentem a kertészkedők boltjába utánpótlásért), csak az apró bébiételesből van még pár tucat (és igen: töröm a fejem, mit rakhatnék bele...). Gyümölcsök, zöldségek, fűszerek mind készen várják a telet. Nem tudjuk, milyen lesz, enyhe vagy zord, szűkös vagy élhető, de felkészültem rá, nagyanyám becsületére legyen mondva.