Aranyjelvényesként emlegetik majd a kolbászszakmában is

Ritkán rakjuk össze róla azt a rengeteg információt, amit a filmes és egyéb tevékenységei közben aggattak a neve után. Tekintve, hogy nem túl régen találkoztunk, ezúttal az arra az alkalomra gyűjtött kultusztörténetének mozaikjait használom. 

Többségében művészként, különleges alkotóként, de mindenképpen egy megunhatatlan jelenségként, ha úgy tetszik, nonstop performansz-­előadóként is ismerjük és tiszteljük. Őszintén szólva a színpadon vagy egy kocsma udvarán állva egyaránt roppant veszedelmes. Amikor az előbbiről nézeget, bújnál előle, vagy kutatsz a láthatatlanná tévő cukorka, állszakáll és hegesztőszemüveg, de inkább pajzs után, mert ha rád néz (ahogy szokott), a messze tájba merengő pillantásával, már az is körülbelül elegendő a totális beégésre a közönség előtt. Hát még ha mond is rád valamit, netán végtelen udvariassággal megemlít egy tucatnyi kínos jelentést ígérő, talán ha két–három perces történetet. 
Talán a kocsma udvarán, vagy egy néptelen játszótéren jobb lenne? Garantáltan ezeken a helyeken se gyenge a mágiája, hiszen abban a pillanatban soha nem látott nyugalommal olyan információzuhatagot ereszt a nyakadba, hogy az önmegsemmisülésed első pillanatától csak azért átkozod magadat, hogy legalább abban a most megpendített témában miért nem szereztél kisdoktori fokozatot?! 

Legyen inkább a kocsma udvara... Igaz, hogy legutóbb, amikor a közönség soraiból valaki azt mondta neki, hogy „csak látta” a Lajos kocsmáját, válaszul fölsorolta az ott alkalmazott építészeti eljárásokat, azok idejét, a gépészeti megoldásokat, majd megkérdezte, hogy szolgálhat-e valami egyéb információval abban a témában. A nevetéstől vinnyogó közönség megadta magát, ő pedig áttért az aznapi kolbásztöltők legsikeresebb hangulati elemeinek értékelésére. Persze név szerint. 

Na persze, ő lett a VIII. Kolbásztöltő verseny arca és legfőbb döntnöke Dunaegyházán! Egész nap egy csinos köténykében tette a dolgát. Jött- ment, iszonyat mennyiségű információt szívott föl a népektől. Körülbelül mindenkivel „szervusz” szintű barátságba keveredett, de olyan udvariassággal tette azt, hogy a legharapósabb illemtanár sem talált volna benne semmi kivetnivalót. 

Nekünk is mesélt 

– Négy évvel ezelőtt, a Covid előtt volt már itt egy nagyon szép program, amin részt vehettem a zsűrizésben és a műsorvezetésben. Most huszonhét csapat indult ezen a nyolcadik alkalommal megrendezett versenyen. Csodálatos, családi hangulatban töltik itt az időt. Sokfelől érkeztek, a szomszéd Kisapostagról, de Pécsről is vannak. Érdekes munka várt ránk a zsűrizésben. Három kategóriában: a legkreatívabb tálalás, a leghangulatosabb csapat és természetesen a klasszikus ízeket készítőket kellett minősítenünk. Egészen szokatlan ízvilágok is voltak, például az otellóborban főzött szilva hozzákeverve a húshoz. És most nem a legszélsőségesebbet mondtam. Mellette nagyon-nagyon finomakat is kóstoltunk. Különlegeset is, mint a stilfoldert, ami a sváb ízesítés megjelenését jelenti. 

A bajnokokról szólva... 

– A Keménymag csapata, a Varga Julcsiék lettek az elsők. Sokszor azt hiszi az ember, hogy a legszebb tálalásokkal, gyönyörű díszítésekkel (nagyon szépek is voltak) párosul majd a legfinomabb íz. Nekünk ugye a kolbászt kellett kóstolnunk. Erre a sok szépség között megjelent egy körülbelül 1970-ből itt maradt egyszerű papírtálca, egy egyszerű classic, ’73-as küllemű kolbász, minden díszítés nélkül, fantasztikus ízvilággal, és nagy meglepetésre az öttagú zsűri döntése nyomán, az lett az igazi! Erdélyi ízekkel is találkoztunk. Az egyik csapat miccset készített. Az egy kevert hús, a marha mellett bárányt is találunk benne. Ez azért érdekes, mert a történelmi Magyarország területéről beszélünk. Én amellett kardoskodnék, hogy ha valamit magyar emberként sült kolbásznak nevezünk, annak legyen meg az eredeti, a hagyományos ízvilága. Nem azt mondom, hogy itt nem találkoztam olyannal, ami sajtot is tartalmazott. Nekem ez olyan értelemben szokatlan, mint amikor a boltban a felvágottakban mindenféle zöldségeket találunk. Szerintem egy ilyen eseményen a hagyományos, magyaros ízeket kell bemutatni. 

– Ez egy barátságos fesztivál volt. Nem egy ilyen rendezvény van, ahol köszönettel ott vagyok. Ez azt jelenti, hogy Békés vármegyében, vagy a múlt héten Uzsán, Sümeg és Tapolca között egy háromszáztizenkét fős településen. Ugyanezt a vendégszeretet érzem falukban. Nem akarok ellentétpárokat létrehozni, de a nagy, városi rendezvényeken kevésbé látod azt a vendégszeretetet, ami a falusi környezetben még ott van. 

A mi hagyományaink 

– Amikor idegenként jelensz meg, akkor is ki tudják azt mondani, hogy kér egy pohár vizet? Látjuk, hogy megfáradt, jöjjön be, üljön le nálunk egy kicsit, van egy karéj kenyér, egyen valamit! És pontosan ezért csodálatos itt ez a dunaegyházi program is, mert nem kell ahhoz ismert embernek lenni, hogy betérjél az egyik kis sátorba, és azt mondják, hogy képviselőfánkot és almás rétest sütöttünk, tessék kóstolni! Sütöttünk lángost és nem azt teszik hozzá, hogy mennyit kell fizetni, hanem azt, hogy tudunk-e még valamit adni?! Szerintem ez nagyon fontos, hogy ne hagyjuk eltűnni ezt a szép magyar vendégszeretetet. Ez parancsra nem megy. Vagy bennünk van, a szívünkben, vagy nem is létezik. 

– Ez az esemény ráadásul többgenerációs jelenlét. Így szép, hogy a hagyomány a gyermekeken keresztül továbbmegy. Mert nem most, hanem majd tíz év múlva fognak emlékezni arra, hogy apámék avval a kopasz Szőke bácsival milyen jól elvoltak, és ott volt a harmonikás is, és milyen jól elbeszélgettünk egymással. A hagyományozódás csakis az ilyen nagyszerű élmények átörökítésével működhet. 

– Amikor itt beszélgetünk, ebben a pillanatban egy talán tizenhat éves kislány lép be a borbírálók helyiségébe. Ezért mondom én, hogy ez nem csupán az idősek programja. Szemmel láthatóan neki is van itt valami dolga, ennélfogva halálosan komolyan veszi az egészet. Ennél jobbat, hogy egy településen a gyermekek segítik a felnőtteket, és azt mondják, hogy „ez a mi rendezvényünk!” el sem lehet képzelni. 

A legfontosabb dolgok 

– Ebben a rendezvényben az a fontos, hogy együtt vagyunk és gondolkozunk, beszélgetni tudunk egymással. Valós jelenlét van, nem a közösségi oldalakon találkozunk ezen a többgenerációs eseményen. A gyermekek itt voltak a szüleikkel, és nagyon sok helyen futottam össze az idősebb korosztály tagjaival is. Nem tudok ennél jobb dolgot elképzelni, minthogy ilyen események vannak. 

– Ma még továbbmegyek Rédére, egy másik kis településre, egy hét múlva pedig Nemesrádóra, egy háromszáz fős faluba tartok. Nagyon sok kis településen lépünk föl a Bede Robival és a Badár Sanyival. 

– A Művészetek Völgyére már elkészült a tíznapos programunk, ami a falusi gyógyászatról és gasztronómiáról szól. A római katolikus plébánián eredeti tárgyakkal és eszközökkel fogunk folyamatosan előadásokat tartani. 

Szép magyar nyelven... 

– Egyrészt, ha onnét kezdjük, hogy a taliándörögdi római katolikus plébánia vagy az egyházközség tagja vagyok, akkor az is kötelez, hogy ha egy „katolikus segédmunkás” Illés atyával együtt dolgozik, figyeljen oda erre. Másrészt attól, hogy most ez divat, hogy trágár mondatokat használnak, ebből nem következik az, hogy más módon ne tudnánk magunkat kifejezni. Olykor megrökönyödnek: „Elismert művészként is fellép a kicsi falukban!” Nem hiszem, hogy erre jól lehetne válaszolni, mert azért vagyok itt, mert megtiszteltek azzal, hogy meghívtak. Annyi őszinte szeretetet és kedvességet kapok itt, és a többi helyszínen is, hogy nem hiszem, hogy bármilyen titulusokkal, hivatalos papírokkal lehetne ezt versenyeztetni. Nagyon sok televíziós csatornán és műsorban szerepeltem. Lehet, hogy az a fontos, hogy azt csináljuk, de nem tudom összemérni ezt a szeretetet azzal, amit ott kapok. Ugyanolyan emberek élnek itt, mint a nagyvárosokban! 

Hallgassák meg a művésszel készült podastünket is: