Egy kép a múltból (3.) – vidámparki emlékek

Dunaújváros - Eszperantó a hatvanas évek közepén. A képen fekete kabátban hátrafordulva anyukám, mellette fehér ingben és nyakkendőben az apukám áll. Az úttesten pedig a vidámpark mikrobusza utasokkal tele halad a Vidám Parkból városi körútjára. Az idő kicsit borús, és mindenki szépen van felöltözve, talán május elsejét mutat a naptár. 
Dunaújvárosban a vidámpark generációk számára volt fogalom. A park, amely 1959-ben nyitotta meg kapuit és harmincnégy évvel később, 1993-ban zárt be végleg. Gyerekkorom május elsejéi és napsütéses vasárnap délutánjai – ha nem volt panasz rám a héten – mindig oda vezettek. 
A városi felvonulásokat követő majálisokon mindig össze lehetett futni néhány ismerőssel. A képen látható (az embercsoport mögött lévő), élőben fehér-piros színű, a ­MÁVAUT (Magyar Államvasutak Autóközlekedési Vállalat) fővárosi üzemében Finta László tervei alapján Nysa alvázra épített, Warszawa motorral meghajtott, ötvenhat utas szállítására alkalmas mikrobuszából összesen tizenkét darab készült 1962-ben és ´63-ban. A korabeli sajtó tudósításai szerint főleg a Balaton partján és nagyobb városokban álltak szolgálatba a színes kis „vonatok”. 
Apró érdekesség, hogy a legtöbbünk emlékezetében élő mikrobusz már a harmadik típus volt a városunkban. Korábban a fővárostól ajándékba kapott BKV ezüst-kék színű „szerelvényei” is feltűntek hétvégenként a város útjain. 

A városi vidámpark harminc évig üzemelt, 1993-ban zárt be véglegesen

A Dunaújvárosi Hírlap archívuma szerint 1963-ben két útvonalon közlekedett mikrobusz Dunaújvárosban. Az 1. számú járat Vidám Park – kis Vasmű út – „L” épület – DX út – Bercsényi utca – Bocskai utca – Esze Tamás – Sikló út öt kilométer hosszú vonalon járt munkaszüneti napokon öt alkalommal, a 2. számú járat pedig a Sikló út – Kohász utca – Asztalos János utca – Dózsa György út – kis Vasmű út – Sikló út közötti 2,2 kilométeres utat tíz alkalommal tette meg munkaszüneti napokon. Az 1. számú járat menetideje huszonöt, a 2. számúé pedig tizenöt perc volt. A járatok menetdíja 1 forint volt személyenként. Sajnos a mikrobusz sorsa ismeretlen, és az országban egyetlen példány sem maradt meg a legyártottakból. 
A parkra visszagondolva, ma élénken él bennem, hogy először mindig a nagy óriáskerék melletti kis körhintára ültettek fel a szüleim, utána jött a nagy körhinta, majd a kis óriáskerék, az elvarázsolt kastély és a csúcspont, a dodzsem. A dodzsemben ülve már kisgyerekként is megérezte az ember, hogy milyen lesz majd egyszer autót vezetni. A játékok felsorolása nem teljes, csak azokról emlékeztem meg, amiket a legjobban szerettem. A parkból kifelé tartva mindig megmásztam a Mukit. A Muki egy vasúti átkelőhelyen állt, ahol mindig olyan érzésem volt, hogy bármikor jöhet az úttörővasút szerelvénye, ami a hetvenes évek közepén már lehetetlen volt, mert akkor már a jégpálya megépítése miatt megszűnt a működése. 
Szerencsére a Muki túlélte a parkot, és napjainkban méltó helyen emlékeztet közös múltunk egy darabkájára.