Íme hitünk szent titka

Azt talán mindenki tudja, hogy az eucharisztiát Jézus alapította az utolsó vacsorán, vagyis a kereszthalálát megelőző estén. A zsidó szokás szerint ez volt a széder este, az egyiptomi rabságból való megszabadítás előestéje. Az ünnep zsidó neve pészach. Az ünneplést az Úr rendelte el: „Beszéld el a te fiadnak azon a napon, mondván: ez azért van, amit az Örökkévaló velem cselekedett, midőn kivonultam Egyiptomból!” A széder rendet jelent. Arra utal, hogy ezen az estén mindennek egy meghatározott rend szerint kell történnie. Az Úr pontosan megadta Mózesnek a megemlékezési szertartás minden mozzanatát, az ülésrendtől az ételek és italok készítésének, fogyasztásának mikéntjéig. Az asztalfőn a házigazda ül, mellette, a jobb oldalán a legfiatalabb. Ezért ülhetett János, a legfiatalabb tanítvány Jézus jobbján. „Tanítványai közül az egyik, akit Jézus szeretett, Jézus keblére dőlve feküdt.” Miért feküdt? Mert ez a laza testtartás a szabadságot jelképezi. A rómaiak is az asztalhoz dőlve étkeztek, mert szabad emberek voltak. Ülve a rabszolgák ettek. Az étkezést többféle zöldséggel, krumplival, keserű füvekkel kezdik, majd maceszt, azaz kovásztalan kenyeret esznek. „Ez a sanyarúság kenyere, amelyet őseink ettek Egyiptomban.” Végül a bárány következik. A különböző jelképekként használt fogásokat sós vízbe mártogatják.

Ezt olvassuk Máténál, amikor Jézus közelgő elárultatását jelzi tanítványainak: „Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem.” Mindössze négy pohár bort szabad fogyasztani, kettőt a vacsora előtt, kettőt utána. Minden pohárnak szimbolikus jelentése van. A pohár kiürítése előtt áldást mondanak, hálát adva az Úrnak. A legfontosabb a harmadik, amit Szent Pál az „áldás” poharának, a Talmud pedig a megváltás poharának nevez. Azon a bizonyos vacsorán is minden így történt! Jézus, aki saját szavai szerint a törvényből egy betűt sem vett el, pontosan betartotta a szokásokat. Amikor eljött a kenyér megtörésének ideje, Jézus kezébe vette a maceszt, hálát adott, megtörte, amint illett, odaadta az apostoloknak és azt mondta: „Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek a rólam való megemlékezésül!” A vacsora elfogyasztása után a harmadik pohár bor következett. Jézus felemelte a poharát, ismét hálát adott, a következő szavak kíséretében „Ez a pohár értetek ömlő vérem által az új szövetség.” A keresztény liturgiában ennek emlékére ismétlődik meg az utolsó vacsora, ezt tekintjük az eucharisztia megalapításának. Erre utal a pap, amikor az „íme hitünk szent titka” szavakat mondja.

A következő napon megtörténik a keresztre feszítés. Áldozattá lesz Jézus, a húsvéti bárány. Flavius leírja, hogy a pészach áldozatot a héber időszámítás szerint 9-11 óra között volt szokás bemutatni. A bárányok leölését ezért Izrael-szerte pontosan délelőtt kilenckor kezdték, ami a mai idő szerint 15 óra. Nagypéntek! Majd két évezred elteltével egy amerikai és két német geológus a pontos dátumot is megfejtette: 33. április 3-án történt.

A keresztény liturgia három részből áll: a felajánlás, az átváltoztatás és az áldozás

Az évszázadok során kialakult keresztény liturgia három részből áll: a felajánlás, az átváltoztatás (a lényeg) és az áldozás. A pap először a kezébe veszi az ostyát, és ima kíséretében felajánlja, mint az emberi munka gyümölcsét, a bűnök bocsánatára. A kenyér, azaz az ostya kerek alakban a XII. században jelent meg. Ezt követően bort és vizet tölt a kehelybe, és azt is felajánlja áldozatként. Kezdetben vörösbort használtak, ami jobban emlékeztet a vérre. A fehérbor a XIV. század óta használatos. A bort vízzel vegyíteni már a zsidóknál is szokás volt, ezért feltehető, hogy Jézus is öntött egy kevés vizet a poharába. A közben elhangzó ima XI. századi eredetű. A felajánlás utáni kézmosás abból az időből származik, amikor a pap még a hívektől gyűjtötte össze az adományokat, és a közben bekövetkezett szennyeződéstől kellett megtisztítani a kezét. Manapság már csak jelképesen, a negyedik, úgynevezett konszekrációs vagy kanonikus ujját mossa meg.

A felajánlás végén a pap imára szólítja fel a híveket, hogy az áldozat kedves legyen a Mindenható előtt. Ez az ima már a XI. században része volt a cselekménynek. Ezt egy eucharisztikus ima és a prefáció követi (emeljük fel szívünket stb.). A prefáció magyarul bevezetést jelent, mivel a szentmise legfontosabb részét, az átváltoztatást készíti elő. A benne szereplő „méltó és igazságos” (Dignum et justum est), ami Szent Ágoston szerint már az V. században a mindennapi beszédben is alkalmazott fordulat volt. A régebbi időkben a prefáció sokkal hosszabb volt, amelyben felsorolták Isten jótéteményeit. Mielőtt a celebráns végrehajtja a kenyérnek és a bornak az átváltoztatását, a hívek a Sanctus – Szent vagy – kezdetű zsoltárt éneklik. A Sanctus két részből áll: az első Izaiás próféta látomásból idézi az égiek „szent a seregek ura…” kiáltását, a második pedig a Jeruzsálembe, virágvasárnap bevonuló Jézust üdvözlő sokaság szavait: „Áldott, aki az Úr nevében jön”. A hozsanna – eredetileg kosanna – kifejezés jelentése: segíts meg, szabadíts meg minket.

Az áldozat létrehozását, vagyis az átváltoztatást a hívek letérdelve kísérik figyelemmel. A szent ostya és a kehely felmutatásakor illik rájuk tekinteni, majd, amikor a pap térdet hajt, a hívek mélyen meghajtják a fejüket. Imájában a Szent Lélek közbenjárását kéri az átváltoztatáshoz, megtöri a kenyeret és röviden elmondja az utolsó vacsora, vagyis az Oltáriszentség (eucharisztia) megalapításának történetét. Mindeközben szavait a mennyei Atyához intézi. Ez a cselekmény nem a Szentírásból, hanem az évszázados hagyományokból került be a szertartásba. Eleinte csak a kenyeret mutatták fel, mivel a bor a kehelyben úgysem látható. Az Úrfelmutatást kísérő csengetés a XIII. századi exeteri zsinat rendelkezése alapján honosodott meg.

Ezt követően a pap imájába foglalja az Egyházat, a Szentatyát, a helyi püspököt név szerint, majd a papságért, az egész népért és a meghalt hívekért könyörög. A lelki közösség felújításaként segítségül hívja és megemlékezik a Szűzanyáról, az apostolokról, a szentekről és vértanúkról. Régen felsorolták valamennyi szentet, az első pápákat, vértanúkat, de idővel ez lerövidült, csak egyes alkalmakor említik a neveiket. A továbbiakban az áldoztatás szertartása következik, amint azt már az előző cikkünkben ismertettük.