Egy merkantilista szemléletű ember – videóval frissítve

A negyven évnyi szolgálat alatt számos olyan fejlesztés, eredmény fűződik a nevéhez, amelyeket a rendőrség ma is rendszerszerűen használ, alkalmaz.

– A munkatársak sorfala között, tapssal, tisztelgéssel, már civilben hagyta el az állomáshelyét. Szívszorító volt látni ezt. Mit érzett akkor, amikor a kollégák „sorfala” között ellépett?

– Meglepetésként ért, ez teljesen önálló kezdeményezésük volt a kollégáknak. Minden elismerésnél többet jelent ez nekem.

– Az elismerésekből sincs hiány, hiszen Zala megye díszpolgára, Zala megye Védelméért díj, az Év Rendőre, Pro urbe díj sorakoznak egymás mellett. Kevesen mondhatják ezt el magukról, akár szervezeten belül, akár ezen kívül is. Mennyire érintik meg önt a díjak?

– Pályám korábbi szakaszaiban nem hordott tenyerén a haza, már ami a díjakat, kitüntetéseket illeti. Ami Zalában történt, az teljesen unikális. Magam csodálkozom rajta a legjobban. Hetven hónapot dolgoztam ott. A zalai közösség azt mondta hetven hónap után, hogy legyek díszpolgár, ez valami elementáris hatású volt számomra. Előttem olyan nagy nevek kapták meg ezt a kitüntetést, mint például Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia közelmúltban elhunyt elnöke, vagy Papp Lajos szívsebész professzor, és Márfi Gyula Veszprém nyugalmazott érseke. Nagyon jólesett, hogy ilyen társaság tagja lehettem. Aztán lehet, hogy egyik elismerés hozta a másikat. Egyszerre értek meg azok a törekvések, amelyek az általam generált munkastílus-váltásban valamiféle komplexebb rendszerré összeálltak. Emelt fővel lehetett eljönni onnan.

– Ennél fontosabb dolog nincs is az életben, gyakorlatilag az elmúlt negyven évet foglalja keretbe. Soha nem feledte honnan indult.

– Sztálinvárosban (a fiatalabbak kedvéért ma Dunaújváros – a szerk.) születtem és felső korhatárral, 64,5 évesen vonultam nyugállományba. Itt jártam iskolába, itt éltem, állandó lakcímemet tekintve, sohasem éltem máshol. Nekem az ifjúságomat elvitte a rendszerváltás, hiszen a Mező Imre Általános Iskolába jártam, a Münnich Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, ezek ma már – ezen a néven –nincsenek. Később a Pécsi Tudományegyetemen tanultam, amit 1367-ben alapítottak, az kompenzált egy sor dolgot.

– Kikre emlékezik szívesen?

– A tanáraim közül Sasvári Gyögyné, Klemi néni, aki Istennek hála nagyon jól van most is. A késő nyáron találkoztunk, a hajdan volt 8. évfolyamos osztálytársainkkal szervezett találkozónkon. Nagyszerű ember, de nagyon sok jó ember volt azokban az időkben, azokban az iskolákban. Bárkit kiemelhetnék, de ugyanez van a gimnáziumban is. Ott Abaffy Lászlóné volt az osztályfőnököm. Nagyszerű ember, ő is közöttünk van. De bármely szaktanárt lehetne említeni, akik különféle tudományokban jeleskedtek.

– Gimnáziumban érettségizve civil pályáról indult. Hogy lesz valakiből rendőr? Hogyan érlelődik meg ez a gondolat? A családban mozgott valaki ezen a pályán?

– Nem, senki. Az érettségi után az előfelvételis katonaság letöltésével a Pécsi Tudományegyetem – akkor a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem kihelyezett nappali tagozata volt – közgáz karán kezdtem el tanulni 1975-től. 1980 tavaszán végeztem, és akkor volt egy olyan szabály – akkor is irányították a munkaerőt –, hogy jogász, közgazdász stb., csak pályázattal helyezkedhet el a hazában bárhol. Én tartottam attól, hogy Dunaújvárostól távol kapok majd lehetőséget. Elmenni nem akartam. Az akkori szabályok szerint egyetlen mód volt kiszerződni a szabály alól, ha az illető katonának, vagy rendőrnek megy. Ekkor megkérdeztem az édesanyámat, hogy ismer-e bárkit a rendőrségen belül. Akkoriban mindenki ismert mindenkit, nem úgy volt, mint ma. Két nap múlva ott állt nálunk két alezredes a lakásban, hogy mit akarok. Mondtam, hogy az iskoláim befejezését követően rendőr szeretnék lenni. Jó egy hónap múlva már volt tanulmányi szerződésem. Innen kezdve determinált volt az ügy.

– Hogyan és hol kezdte a pályafutását?

– A dunaújvárosi kapitányságon voltam inas. Vittem a körzeti megbízott táskáját, a bűnügyi technikus után baktattam, és figyeltem mit és hogyan csinál, futottam a nyomkövető kutya után, mint mindenki más, akire rákerült a sor. Részt vettem akciókban, razziákban, járőrszolgálatban és minden egyébben. Ez ’80-ban indult és ’90-ben én voltam a kapitány.

– Gondolom „inasként” is megfogalmazódtak olyan dolgok önben, amiket máshogy kellene csinálni. Mindig megoldó ember volt? Érlelődtek már ezek a dolgok önben, vagy a szervezeten belül mindig betartotta azt, amit előírtak?

– Nagyon jó emberekkel dolgoztam. Böszörményi Zoltán volt akkor a kapitány, őt váltottam. Balogh József kollégánál, aki akkor főhadnagyként, meg Kovács Ferencnél, aki akkor századosként szolgált, voltam inas. Az egyiknél a nyomozati munkarészt, a másiknál a vizsgálati feladatokat tanultam meg. Ők voltak, akik nagyon fogták a kezemet. Akkor ez egy olyan jó hangulatú kapitányság volt, ahol 200 ember dolgozott, én voltam egyedül pályakezdő.

– Milyen rendfokozattal lépett be a rendőrségre?

– A pályázati rendszer, a rendőrség akkori szabályzása, ami a személyzeti munka rendjét határozta meg a Belügyminisztériumban olyan volt, ami lehetővé tette azt, hogy ha jó tanulmányi eredménye volt valakinek, akkor hivatásos rendőrré válhatott nappali tagozaton is, úgy, hogy alapilletményt kapott. A harmadév után, a jó tanulmányi eredményeim okán lehettem hivatásos, tehát törzszászlósként fejeztem be az egyetemet. Az államvizsga után lettem hadnagy. Az aktív munkavégzés így hadnagyként indult. A katonaságnál korábban előfelvételisként nem gondoltam, hogy valaha egyenruhás szervezetben fogok dolgozni.

– Hogy fogadta a kapitányi kinevezését?

– A rendszerváltás idejében volt csak ez. Azóta sem volt olyan rendszer, hogy pályázat útján lehetett valaki városi kapitány vagy megyei főkapitány. Harminc éve, ’90-ben lettem Dunaújváros rendőrkapitánya. Ez az időszak elég forrongó volt az átalakulás miatt. Új önkormányzat, taxis blokád, voltak veretes történetek. Az akkori önkormányzat azt mondta, hogy ők a Sipossal akarnak dolgozni azok alapján, amit én a rendszerváltás környékén – akkor már – a rendőrség megbízott vezetőjeként (az akkori kapitány betegsége miatt – a szerk.) elláttam, és amely döntéseket hoztam. (Akkor vétójoga volt az önkormányzatnak, nem úgy, mint most, egyetértési joga – a szerk.) Akkor Almási Zsolt volt Dunaújváros polgármestere. Megírtam a pályázatomat P.No1, azaz Pentelén a legjobb címmel, és én lettem a kapitány. 1995 augusztusáig tartott ez az időszak, majd az Országos Rendőr-főkapitányságra (ORFK) kerültem másfél évig. Akkor két nagy fejlesztési stratégiai döntés volt a magyar rendőrségen, és mi Dunaújvárosban mindkettőt minden külső segítség és támogatás nélkül meg tudtuk csinálni. Az egyik a bűnügyi munka informatikai alkalmazása, a másik pedig az egyközpontú erőforrás-gazdálkodás, ezt bevetés-irányításnak hívják. Tehát azok a nagy stratégiai döntések, amelyek a magyar rendőrséget alkalmassá tették a XX.-XXI. századra, azok először Dunaújvárosban valósultak meg.

– Álljunk meg egy pillanatra! Volt egy alap, egy külföldi mintára készült know-how, vagy ezt ön találta ki?

– Olyan környezetben dolgoztam, olyan emberekkel, akiknek fontos, hogy elhangozzék a neve, ha rólam cikk íródik. Bogár Tamás, aki ezredesként szállt ki a rendőrségből, Szomor Sándor, aki ma is aktív ezredes, valamint Jenei Gyula alezredes, és még sokan mások, de oroszlánrészt ők voltak, akikkel merhettünk másképp gondolkodni a rendészetről. Velük lehetett ezt nagyon jól megcsinálni. Az egy nagyon szerencsés időszak volt. Akkor a dunaújvárosi kapitányságon egy évben 1200 ismertté vált bűncselekmény volt, ami a rendszerváltással 4600-ra nőtt. Volt egy kényszer, hogy valamit másként kell csinálni, mert ha az erőforrásaink ugyanakkorák, akkor ezt ugyanúgy kezelni nem lehet. Benne volt az a fajta feszítés, hogy ebben változtatni kell, és a városban működő akkori partnerek még az állami kézben lévő Dunai Vasmű, az akkori önkormányzat, igen jelentős támogatásokat tudtak nekünk adni az informatikai eszközparkhoz. A fejlesztésekben pedig az akkori Medisoft Kft. (Kovács Zoltán, Biksz Péter és a programozó-fejlesztő, Tímár László) nagyon nagy részt vállalt ebben. Ennek az lett eredménye, hogy Pintér Sándor, akkor országos főkapitányként egy nap a csupa antenna autójával megállt a Dunaújvárosi kapitányság előtt, és megkérdezte, ki ez a Sipos és mit csinálnak ezek itt?

– Mi történt ezután?

– Pintér Sándor döntése nyomán az ORFK-ra kerültem és a bevetés-irányítás szakmai szabványát kellett megcsinálni. Ehhez létrehozhattam egy szervezetet, mindenre megvolt a felkentségem, de csak azt kértem, hogy egy kollégát hozhassak magammal, Bogár Tamást. Akkor ez a szakmai szabvány elkészült, ez megalapozta azt, hogy az ORFK-n feladatunk lett. Azért az előzményekhez tartozik az is, hogy amikor Pintér úr döntése nyomán az ORFK-ra kerültünk – mintegy másfél évig – mialatt a szabványt készítettünk, beutaztatták velünk a „fél” világot. Angliában, USA-ban, Franciaországban, Svájcban, Hollandiában, Németországban, és általában Nyugat-Európában az úgynevezett egyközpontú erőforrás-gazdálkodást tanultuk.

Aztán ’96 őszén országos főkapitányváltásra került sor. Az új országos főkapitány Fejér megyébe, a felső korhatárt elérő főkapitány után vezetőt keresett. Az volt az ő ideája, hogy egy fiatal, stratégiai szemléletű, kicsit menedzsergondolkodású embert kell oda találni. Amikor kapitány voltam, az akkori belső harcok eredményeképp nekem volt egy olyan minősítés-kiegészítésem, amelyben leírták, hogy a menedzser típusú vezetői attitűdömet felejtsem el, és a rendőrségen amúgy bevett, hagyományos ellenőrzési és vezetési módszereket alkalmazzam. Azaz nekem tiltották azt, ergo én ilyen vagyok, így lettem megyei főkapitány. Ez 2000 augusztus közepéig, négy teljes évig tartott. Ezután újra váltás történt.

– A főkapitányi feladatnál maradva mit csinált másképp, mint korábban városi kapitányként?

– Cudar világ volt, rohantunk a feladatok után, nem mi uraltuk a helyzetet, mi csak reagáltunk és nem tudtunk felkészülni, olyan volumenű keletkezés, eseményszám volt. Megváltozott a közélet, megjelent a szervezett bűnözés, a kábítószer. Mindenféle zavaros történetek voltak akkor, elég volt tisztességesen tartani a rendészetet és pályán tartani az embereket. Iszonyú fluktuáció volt, „aki ma rendőr volt, holnap már nem”.

– Vitték el az embereket a civil szférába, a különböző vállalkozásokba.

– Sorra alakultak az őrző-védő cégek a fokozódó félelem és a közbiztonsági feszültségek miatt. Ez mindenhol jellemző volt akkor az ország területén. Abból, amit én képviseltem, hogy legyen a bűnügyi munkát támogató egységes informatikai rendszer a megyében, nem tudtam azt a szintet elérni, amilyet Dunaújvárosban sikerült. És az erőforrás-gazdálkodásban sem sikerült azt úgy megvalósítani, mint akkor Dunaújvárosban.

– De tudott az itteni emberekre támaszkodni, hiszen öt év telt el a kettő között és sokan a korábbi munkatársai közül is még az állomány tagjai voltak.

– Abszolút! Nem volt ezzel baj, jól működött, de akkor volt egy olyan közállapot, egy felkészületlen jogi hinterland volt a dologban, nem lehetett a rendőr elég harapós. Csak hogy utaljak rá, a rendszerváltást követő időben az is kérdéses volt, hogy szabad-e autót megállítani az út szélén. Nagyon messziről kellett indulni, hogy ezt talpra lehessen állítani. A kevésbé közösségbarát jogalkotás következményeként az elkövető elég jól pozícionált helyzetbe került a rendészettel szemben. Tehát ez egy nagyon nehéz időszak volt, és ez 2000-ben véget ért, mert azért azok a törekvések, amikben én mindig mást akartam, tetten érhetőek voltak ebben a munkában is. Kerestük a megoldást az emberekkel való gondoskodásban, a pályán tartásban is. Ezek fontosak voltak.

– Az évezredfordulón mi lett a következő állomáshelye?

– Minekutána volt affinitásom a fejlesztésekre, 2000-ben gyakorlatilag az ORFK gazdasági főigazgatójának helyettese lettem, az a helyettese, aki a rendőrség egészét érintő fejlesztésekért felelt. Ezt a beosztást akkor úgy hívták, hogy ATIF, azaz Anyagi, Technikai, Információ-technológiai főosztályvezető.

Harcoltunk a fejlesztésekért, egy nagyszerű ember volt akkor a gazdasági főigazgató, akit Jenei Zoltánnak hívnak, ő a közelmúltban az egészségügyi ellátórendszer működését felügyelő szerv, az Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ) vezetője lett. „Előző életében” a 2002-es választásokkal a Lampert-féle Belügyminisztérium elvitte közigazgatási helyettes államtitkárnak, és akkor az a döntés született, hogy Sipos legyen az ORFK gazdasági főigazgatója. Mire észbe kaptam, az országos főkapitány gazdasági helyettese lettem. Ez 2002-ben volt, a választások után két hónappal.

– Gyakorlatilag ez a politikán túlmutató szakmai pályafutás volt, avagy mindenre fel volt készülve és annak az ellenkezőjére is?

– Igen. 2010-ben jött az új Orbán-kormány, az egész ORFK vezetőség felállításra került, én is, és akkor elmehettem Pintér úr döntése nyomán angolt tanulni az FBI budapesti akadémiájára, a The International Law Enforcement Academy-ra (ILEA). Soha nem lett volna ilyen magas akkreditációjú angol nyelvvizsgám, ha nem tanulok ott. Napi 8-10 órában tíz hónapon keresztül tanultam a nyelvet.

Ekkor már kétcsillagos tábornok, azaz vezérőrnagy voltam. (2004-ben lett dandártábornok, majd 2009-től vezérőrnagy – a szerk.) A rendőrségnél három csillag jelenti a legmagasabb rendfokozatú vezetőt, ez a rendőri állományban az országos rendőrfőkapitánynak van meg.

Miután az FBI akadémiai képzés egy úgynevezett vezénylőjogállásos periódus volt, ami a képzés befejezésével lejárt, 2011 őszén visszamentem az ORFK-ra. Ott állást ajánlottak nekem, berendeltek a Belügyminisztériumba. Akkor indult a minisztériumban a közfoglalkoztatási helyettes államtitkárság. Azt mondta nekem a belügyminiszter úr, hogy álljak be az államtitkár úr mögé és a financiális ügyekkel kapcsolatos dolgokat rendezzem. Elkezdtem dolgozni a közfoglalkoztatáson, ahol nagyon sok olyan programot alakíthattunk ki, ami utóbb a Start-munkaprogram néven híresült el. Ez arról szólt, hogy „ott, ahol csak a nincs van”, kellet teremteni életet, jövedelmet, meleget, kenyeret, gyerekeknek hátitáskát, iskolatáskát, abba muníciót. Több száz ezer településen segíthettünk. Ez egy nagyszerű időszak volt. Az államháztartásban megtanultam és alkalmaztam, hogy van költségvetési tervtárgyalás. Rászorítottam az önkormányzatokat, hogy ezt bizony itt is így csináljuk. Az adott kistérség valamennyi polgármesterével egyszerre ültem szemben. Mindenki hozta a maga programját. Tőlem a miniszter úr és az államtitkár úr korábban elfogadta azt, hogy nemcsak bért adunk az embereknek, hanem a munka tárgyi feltételeit is biztosítjuk nekik.

– Milyen eredményt hozott a program?

– A program jó visszhangot keltett a hazában. Pintér Sándor belügyminiszter folyamatosan riportolta ezt a munkát, és azt mondta, ott, ahol az látszik, hogy pozitív-nulla eredmény van, tehát gazdaságilag értelmes az elfoglaltság, mert csinál valamit, mert az értékesíthető, mert kereslet van rá, jót kínál, akkor azokból csináljak szociális szövetkezetet. Akkor elkészült egy jogszabály, ami megágyazta annak a lehetőségét, hogy meg tudjuk valósítani az elképzelésünket. Az volt a sugallat, hogy kell csinálnunk 100 ilyen szövetkezetet legalább. Ez meg is valósult, 106 lett belőlük. Akkor – 2014 őszén – szólt a Belügyminisztérium közigazgatási államtitkára, Felkai László – aki a miniszter után a kettes számú erő –, hogy akkor most itt az ideje visszamenni rendőrnek, de Zalába. Ezen nagyon meglepődtem, mit fogok én csinálni Zalában? Nem ismerek senkit, minden korábbi helyemen azt hozta a sors, hogy abban a közösségben lettem vezető, ahol korábban dolgoztam a többiekkel. Itt aztán elkezdődött valami csodálatos dolog. A gazdasági főigazgatói tapasztalatomból adódóan egy nagyon feszes pénzügyi helyzetben kellett a rendőrséget életben tartani, ott minden nap tét volt. Vittem a tudást, a tapasztalatot és a szigort magammal. Szinte bármit, amit indokoltan kértem, arra kaptam támogatást az ORFK-tól és a minisztériumtól.

– Mintaprojekt volt, amit csinált, szinte mindenhol.

– Így van. Azt mondták, hogy a Sipos az utolsó forintot is ki tudja csavarni a költségvetésből. Ezt a tudást és tapasztalatot és nyilván higgadtabban, okosabban beleállva ebbe a dologba, elkezdtünk fejleszteni, és olyan dolgokat csinálni, amit más a rendőrségen nem tesz. Az állománytábla, a struktúrának a változását ott tudtuk megvalósítani, ahol minden mögé számot tudtam tenni, hogy ez mitől olcsóbb, mitől jobb.

– Bevezették ezt másutt is?

– Nem merték vállalni a többiek, ugyanis én azzal a renddel mentem mindig, hogy én úgy kértem engedélyt, hogy akarok valamit csinálni, és kértem három-hat hónapra engedélyt. Ha nem sikerül, akkor nekem egzisztenciálisan vége, de ha sikerül, akkor Zalában így legyen. Ezek rendre sikerültek, mert az ember alaposan felkészül egy ilyenre. Emellett pedig elértük azt, hogy Zalában 70-80 százalékos volt a csökkenés a meghatározott bűncselekmény típusokon belül öt év alatt. Súlyos bűncselekmény felderítetlenül nincs, visszamenőleg tízen évre minden, mondjuk öléssel kapcsolatos bűncselekményt meg lehetett oldani, fel lehetett deríteni utóbb. Azok az elemző módszerek, amiket mondtam, Zalában honosodtak meg először. Szinte mindenkit megfogtunk, nincsen felderítetlenül rablás, járműlopás. A lakásbetörések 80 százalékban, a közterületen elkövetett bűncselekmények 90 százalékban felderítettek Zalában.

Az ország egészében javult a helyzet, ezt nem lehet elvitatni, de nem ilyen arányban. Nem is akartam versenyezni mondjuk Szabolccsal, Borsoddal, de az beszédes adat, hogy 103 százalékos munkajogi feltöltöttséggel hagytam ott a szolgálatot.

– Mióta készült a befejezésre, egyáltalán lehet-e erre készülni?

– Nem lehet!

– Három nappal a hivatalos búcsúztató után készül(t) ez az interjú. Sohasem volt tétlenségre kárhoztatva. Otthagyta a hivatásos pályát, de folytatja-e munkát a köteléken belül vagy kívül?

– Egyfelől a Közszolgálati Egyetem Rendészeti Karán számítanak rám az oktatás terén – hiszen címzetes egyetemi docens vagyok –, és arról is egyeztetni fognak velem az ORFK-n, hogy milyen feladatokban tudnék szerepet vállalni, amivel segíthetem a rendőrség munkáját. Főállásként ezen túl pedig a fiam cégében szeretnék segíteni neki, amiben csak tudok.

– Ez a pálya nemcsak munka volt önnek, hanem hivatás is.

– Minden napját élveztem, nem éreztem munkának soha, a munkám a hobbim volt.

– Kevés ember mondhatja el magáról, hogy nemcsak a vezetői, de a kollégái is elismerték. Azt mondják, hogy ön az eszközeivel, kapcsolatrendszerével, lehetőségekkel segítette a munkatársait, családjait. Például a rendőrök gyerekeinek tábort szervezett, amikor még ez nem volt jellemző. Akkor tudja jól végezni az ember a munkáját, ha a családja is rendben van és normálisan megy be dolgozni.

– Azt mondtam Zalában, hogy én olyan rendőrséget akarok, ami nem zárvány egy adott igazgatáson belül, hanem nyitott és publikus része annak a társadalmi valóságnak, ami ott van. Részt vesz a színház életében, minden évben vettünk a színházi előadásokra jegyeket, ahova a kollégákat elvittük, kiállításokat csináltunk, műalkotásokat vettünk, parkot rendeztünk. A merkantilista idea szerint, ha rend van a környezetben, akkor rend van a fejekben, és a munka is jobban megy. Most is volt hat vagy hét turnus egyhetes napközis tábor a gyerekeknek. Volt vagy 1200 kollégám, azoknak a gyerekei, és itt volt a Covid tavasszal. Amíg az iskolák zárva voltak, addig otthon voltak a kollégák a gyerekkel. Így nyáron már nem tudtak elmenni szabadságra. Ezért a gyerekeknek kellett valamit csinálni. Reggel beadták a gyerekeket, kivittük őket a Gébárti tó mellé, ahol gyönyörű természeti környezetben okos programokkal, angollal, matekkal, mandala készítéssel vártuk őket, és persze a Deák hagyaték megismerésével, mert Zalában ez „kötelező”, valamint egy sor rockos programmal. Mellette fürödtek, játszottak, kirándultak, raftingoltak a Kerkán, ami olyan széles, mint az asztal, tehát kockázatmentesen. Mindent meg lehet csinálni. Jöttek a rendőr gyerekek, 500 forint napi költséggel, háromszori meleg étellel. Volt minden évben egy olyan tábor is – bízom benne, hogy tovább csinálják –, ahova a bizonyítványukkal a felső tagozatos rendőr gyerekek pályázhattak. Huszonvalahány a legjobb bizonyítvánnyal rendelkező gyerek szülei kapták jutalmul, így egy hétig a gyerekük térítésmentesen táborozott. Kitaláltunk az egészségmegőrzésre programokat. Nálunk minden objektumban sportpálya, konditerem, sportlehetőség, fitnesz, csoportos és egyéni gyógytorna, minden van. Első évben több mint tízezer nappal tudtuk csökkenteni az éves betegállományban töltött munkanapok számát. Annál olcsóbb rendőr, mint a kiképzett, nem beteg rendőr, nincs.

– Ezt egy jó családi háttér nélkül nem lehet megcsinálni. Négy unokás nagypapa. Fele fiú, fele lány. Most már lesz ideje rájuk. Hogyan élte meg a nagypapaságot?

– Amíg nagyon picik voltak, nem tudtam jól megfogni őket. Ezt az anyák, nagymamák jobban tudják. A nyiladozó elméjű unokánál nincs jobb. Gyuszi papának hívnak. Okosak, szép reményűek... Úgy gondolom, van miért aggódni a világ miatt, hogy milyen életük legyen. Ahogy nőnek, úgy egyre többet tudok velük foglalkozni. Azt mondtam a lelépő állománygyűlésen, hogy a munkám miatt úgy múlt el a gyermekeim babaszaga, hogy azt nem vettem észre. Egyfelől, az unokáknál ezt nem szeretném elmulasztani. Másfelől, mondtam a két szülő korú gyerekemnek, hogy ők veszítettek azzal, hogy nem voltam velük sokat. Azzal, hogy velük együtt fogok dolgozni, megkapják. Ott fogom szívni a vérüket, minden lehetséges módon. (Nevet.)

– Ez szinte jutalomjáték önnek...

– Tudja mi a furcsa? Egész Zalát már egyfajta jutalomjátékként éltem meg… A legelején volt egy izgalom bennem, de egy hónap múlva elmúlt. Ha úgy tud bemenni hónapokon, éveken át dolgozni a munkahelyére az ember, hogy nincs benne feszültség, az nagyon jó dolog.