A papság közvetítő Isten és ember között

Az Ószövetség korában találjuk az első, szervezett, képzett papságot. A rend az Úr utasításai szerint került kiválasztásra és felkészítésre a rá váró feladatokra. Még a pusztai vándorlás idején jelölte ki az Úr Jákob/Izrael tizenkét fia közül Lévi törzsét erre a tisztségre, mondván: „az Úr az ő öröksége”. Ezért Lévi törzse nem is kapott részt az Ígéret földjéből, hanem szétosztva őket a többi törzs szálláshelyén, 48 levita városban jelölt ki számukra lakóhelyet. Szolgálatuk lényegét és tartalmának pontos leírását a Leviták könyvében részletesen olvashatjuk. Megélhetésük biztosítására az Úr tized fizetését adta parancsba a népnek, de részesültek az áldozati állatok húsából is. A rendelkezések egyike például így szól: „A közösségi áldozatból való járandóság címén adjátok a papnak a jobb lapockát”. Mózes áldásai közül a Lévire mondott áldás foglalja össze hivatásuk lényegét: az Úrral való kapcsolat ápolása, a nép figyelmeztetése a törvények betartására, a szövetség ládájának őrzése, és az előírt áldozatok rítusainak szakavatott elvégzése. A későbbiekben a bírák, illetve a királyok idején más törzsek fiai is keveredtek a leviták közé, mint pl. Sámuel, aki Efraim törzséből származott, vagy a Júda törzséből való Dávid utódai.

Jézus halálát és feltámadását követően a közvetői szerep az apostolokra hárult. Az első időben még nem voltak a szó mai értelmében vett papok. Kezdetben a megalakult gyülekezetek felfogásában a gyülekezet tagjai végezték a szükséges szolgálatot, és ha vezetőre volt szükség, maguk közül választottak egy alkalmas, tekintélyes személyt. Szent Péter első levelében ezt a kinyilvánítást találjuk: „Mi mindnyájan, akik csak megkereszteltettünk, egyenlőképpen papok vagyunk, szavunkkal és egész életünkkel a magunk körében Krisztus hivatott bizonyságtevői.” Püspökről már az Újszövetség korában is hallunk, de a szó akkor még a gyülekezet vezetőjének megnevezésére szolgált, csak nevében azonos a mai tisztséggel. Antiochiai Szent Ignác második század elején keletkezett leveleiben arról ír, hogy a gyülekezetek élén presbiter- püspökök állnak, akiket presbiterek és diakónusok támogatnak munkájukban. Ebben az időben alakult ki a püspök, presbiter, diakónus hármas tagozódás, ami máig nem változott. A püspökök az apostolok utódai. A harmadik századtól papnak nevezett presbitert ma áldozó papnak hívják. A diakónus pedig olyan személy, akit még nem szenteltek áldozó pappá. E hierarchia tagjait a második században kezdték a görög klérosz szóval, klérusnak nevezni.

Papságról Európában valójában csak a IX–X. századtól beszélhetünk. A Karolingok korában kezdett a középkori klérus renddé fejlődni, és az államtól különálló szervezetté formálódni. Ekkor alakul ki az egyház belső szervezeti rendje is. Magyarországon a XII. század közepétől beszélhetünk papi rendről mind jogi, mind társadalmi szempontból, ami akkor azt jelentette, hogy mentességet élveztek a szolgáltatások alól, a vagyonuk védelmére külön rendelkezések születtek, és egyházi személy fölött világi hatóság nem ítélkezhetett.

Az egyházi rend a hét szentség egyike. Tagjai közé felszentelés útján kerülhet be megkeresztelt személy. A megfelelő képzések, iskolák elvégzése után a püspök kézrátétellel szenteli pappá vagy diakónussá. „A szentelés által a papi rend tagjait a szentségi testvériség köteléke fűzi egymáshoz. Abban az egyházmegyében, amelynek szolgálatára püspökük vezetése alatt szentelték őket, egy presbitériumot alkotnak. A presbitérium egysége fejeződik ki abban a liturgikus szokásban, hogy a papszenteléskor a püspök után az áldozópapok is ráteszik kezüket az újonnan fölszenteltre.”

Akit egyszer pappá szenteltek, az mindörökké az is marad. Eltörölhetetlen lelki jegyet visel, az egyházi rend szentsége által. Soha többé nem lesz velünk, hétköznapi emberekkel egyenlő, mert a felszenteléssel kapott jel kiemeli őt közülünk, ahogy az Úr is megkülönböztette a levitákat a többi halandótól. A felszentelt súlyos terhet és kötelezettséget vállal magára. Ez nem egy üzleti vagy munkaszerződés, nem egy megegyezés, nem egy oké, amit, ha úgy tetszik, holnap megmásítok, és legfeljebb kifizetem a következményeket! Örök életre szóló elhivatottság, ami már emiatt is több elismerést és tiszteletet érdemel annál, mint amit a mai társadalomtól kap.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy manapság, amikor bárki celeb lehet, akinek minden lépéséről naponta hallunk és ájultan csodáljuk a „teljesítményét”, vajon a papjaink között nincsenek ezeknél értékesebb, figyelemre méltóbb, példaértékű kortársak?