Haynau után Bach-korszak és neoabszolutista önkényuralom

„Haynau olyan, mint egy borotva: mihelyt elvégezte dolgát, tokba kell tenni.” (Joseph Radetzky császári tábornagy)

A szabadságharc után

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után báró Julius Jacob von Haynau mint Magyarország teljhatalmú katonai parancsnoka vezette a lázadó magyar forradalmárok elleni megtorlásokat. A „bresciai hiéna”, aki gúnynevét azután kapta, hogy lombardiai Bresciában kíméletlenül vérbe fojtott egy felkelést, 1849. október 6-án kivégeztette az aradi vértanúkat és Batthyány Lajos grófot, az első független magyar kormány elnökét.

A magyar történelembe, a megtorlásban játszott szerepe végett, mint a véres kezű hóhér került be.

A már említett aradi 13 és Batthyány mellett, Haynau rendcsinálás ürügye alatt, még több mint száz, a szabadságharcban kisebb-nagyobb szerepet játszó embert végeztetett ki. Kegyetlensége már a bécsi udvar számára is egyre kínosabbá kezdett válni, így már csak idő kérdése volt, hogy mikor fogják elmozdítani tisztségéből. Ferenc József császár végül is 1850. július 8-án visszavonta a tábornok megbízatását, és a szolgálataiért kapott fizetségből földbirtokot vásárolt magának Magyarországon. Véres szolgálatait ugyanis Bécs jelentős mennyiségű államkötvénnyel méltányolta.

Julius Jacob von Haynau

Tapasztalt katonatiszt volt, katonai pályafutása még 1801-ben kezdődött el az osztrák hadseregben. Részt vett a napóleoni háborúkban, és gyűlölte a forradalmárokat. Korán elhíresült kegyetlenségéről, erőszakosságát meg sem kísérelte irányítani, ezért sokan tartottak tőle. Az itáliai forradalom idején Bresciában brutálisan bánt el az osztrák önkényuralom ellen fellázadt lakossággal. A férfiak nagy részét egyszerűen kivégeztette, a nőket pedig nyilvánosan megvesszőztette.

Az osztrák vezetés ezt követően rábízta a magyarországi forradalom leverését, és szabad kezet kapott a megtorlásban is. Miután a cári intervenció elleni harc lekötötte a magyar honvédség erejének nagy részét, Haynau így több csatában is győzött a magyar csapatok felett. Az különösen bántotta, hogy Görgei Artúr a magyar csapatok főparancsnoka a világosi fegyverletételkor nem neki, hanem az oroszoknak adta meg magát.

A szabadságharc bukása után Haynau lett a megtorlás és a megfélemlítés fő alakja. A kivégzettek mellett több száz volt szabadságharcost küldött várbörtönbe, és ezrével soroztatta be a magyar honvédeket a Habsburgok olasz és német tartományaiban állomásozó seregeibe. Haynau Magyarország teljhatalmú ura lett, minden magyarban ellenséget látott, ezért úgy is viselkedett, lekezelő, fölényes és arrogáns volt még közvetlen környezetével is. A Haynau által elrendelt kivégzések nemcsak a katonaságot érintették, hanem gyakran a civil lakosságot is. Számtalan olyan papot, lelkészt és elöljárót is a halálba küldött, akik, még ha minimálisan is, segítséget nyújtottak a szabadságharcosok számára, vagy korábban nyíltan szimpatizáltak a forradalmárokkal. A táborszernagy feltett szándéka volt, hogy a forradalmi hajlamnak még az írmagját is kiirtja Magyarországról. Az utolsó kivégzett elítélt Kazinczy Lajos honvédezredes, a híres nyelv­újító fia volt, aki október 25-én hunyt el. 1850 januárjában a hadbíróság még további 15 embert végeztetett ki, forradalmi cselekmények vádjával, ebből is látszott, hogy az osztrák főtiszt nem ismert kegyelmet. Személyét nyugállományba vonulása után is Európa-szerte általános közutálat övezte, állítólag londoni utazása során felismerték, majd jól elverték. A csetepaténak voltak magyar résztvevői is, az akkori híradások arról számoltak be, hogy amikor a volt tábornokot jól elnáspángolták, a jelenlevők azt kiáltották: „Ezt Aradért kapod”. Haynau, 1853. március 14-én hunyt el Bécsben, három nap múlva temették el a grazi Szent Lénárd-temetőben.

Bécs célja az volt, hogy Magyarországot teljesen beleolvassza a birodalomba

A Bach-korszak

Haynau menesztése után Albert főherceg lett Magyarország katonai és polgári kormányzója. A Magyar Királyság történetének egészen 1858-ig tartó időszakát Alexander Bach osztrák belügyminiszterről Bach-korszaknak szokták nevezni. Ez valójában egy téves megnevezés volt, mert ugyan a belügyminiszter foglalkozott a rendfenntartással, a valódi hatáskört azonban báró Johann Kempen gyakorolta, ő ellen­őrizte az igazságszolgáltatást és a csendőrséget. Ebben az időszakban Bécs célja az volt, hogy Magyarországot teljesen beleolvasszák a Habsburg Birodalomba.

1852-ben Ferenc József császár személyesen vette át az államügyek vezetését, ami önkényuralmi rendszert okozott, ezt a korszakot hívják neoabszolutizmusnak.

A rendszer a hadseregre, a hivatalnokrétegre, illetve a birodalmi arisztokráciára támaszkodhatott, még a polgárság sem szólhatott bele a politikai életbe.

Élet e korszak alatt

Az első lépés a közigazgatási rendszer átformálása volt, mégpedig úgy, hogy Erdélyt, Horvátországot, a Szerb Vajdaságot, a Temesi Bánságot és a katonai határőrvidéket egyszerűen elválasztották a Magyar Királyságtól. A megmaradt magyar területet öt kerületre osztották fel, Pest, Pozsony, Nagyvárad, Sopron és Kassa központokkal, ezzel eltörölték a régi vármegyerendszert. Megszűnt a megyék és városok önkormányzatisága, a hivatalos nyelv pedig mindenhol a német lett. A hivatalnoki rendszert a kettős hivatalnokréteg jellemezte, ami azt jelenti, hogy a magyar tisztviselők mellett osztrák hivatalnokok is dolgoztak azért, hogy egymást megfelelően kiegészítsék. Több régi hivatalnok megtagadta, hogy együttműködjön az új hatalmi rendszerrel, ezért volt szükség több külföldi hivatalnokra. A főleg Ausztriából érkezett hivatalnokokat gúnyosan csak Bach-huszároknak csúfolták itthon, kötelezően előírt magyaros viseletük miatt. A dupla létszámú tisztségviselő végett a rendszer rendkívül költséges volt.

A nehézségek ellenére fokozatosan elkezdődött egy polgári állam kialakítása, aminek első intézkedése az osztrák büntető és polgári törvénykönyv 1853-as bevezetése volt. Ezzel kiiktatták a magyar szokásjogot a bírósági rendszerből, kétfokú bíróságot hoztak létre, amelyekben a központi kormányzat által kinevezett bírák működtek. Osztrák mintára egységesítették a mértékegységrendszert és az iskoláztatást. Az oktatás reformjának köszönhetően született meg a nyolcosztályos gimnázium, valamint az érettségi vizsga is. Az iskolákban is a hivatalos nyelv a német lett, és országszerte bevezették az osztrák adórendszert.

A jobbágyfelszabadítás kérdése, a polgári átalakulás egyik fontos pontja volt. Alapjául az áprilisi törvények számítottak, de a szabadságharc alatt hozott intézkedések nem kerültek be a törvénytervezetbe, így hiányosnak bizonyultak.

Gazdasági fellendülés

Az 1850-es évek végére már látható volt a gazdaság növekedése, és ezzel párhuzamosan emelkedett a lakosság életszínvonala is. Az ipar teljesítménye és a vasútépítés száma megnőtt, kezdett beáramlani a külföldi tőke, jótékony hatással volt a fejlődésre az Ausztria és Magyarország közötti vámhatárok eltörlése, ami az egységes birodalmi piac kialakulásának érdekében történt. A magyar mezőgazdasági cikkek ugyanakkor versenyelőnybe kerültek az exporttermékekkel szemben, ami anyagi előrelépést jelentett az ágazatban dolgozók számára. Bach megpróbálta saját pozíciójának megerősítésére felhasználni a látható fejlődést, ami részben igaz is volt, de például gróf Széchenyi István ezt azzal cáfolta meg, hogy a társadalmi fejlődés nem a kormányzati intézkedéseknek köszönhető, hanem az a beinduló gazdasági folyamatok eredménye.

A bécsi udvar intézkedései nem a magyarság érdekeit szolgálták, inkább egy birodalmi szempontot képviseltek. A magyar vezető réteg, kivéve az udvarhoz hű arisztokráciát, teljes mértékben elutasította a neoabszolutizmust.

A magyar szabadságharcot az osztrákok csak orosz segítséggel tudták leverni, ennek viszonzásául az orosz cár, a krími háborúban való részvételben segítséget kért Ferenc József császártól, aki megtagadta a kérést. Ez diplomáciai feszültséget okozott a két európai nagyhatalom között, valamint az itáliai események is kedvezőtlenül alakultak a Habsburgok számára. Az uralkodó elérkezettnek látta az időt, hogy a magyarok jóindulatát elnyerje, ezért menesztette Alexander Bachot és reformígéreteket tett a magyaroknak, ami reményt adott a nemzetnek. Ezzel megkezdődött egy új fejezet a magyar történelemben.

A cikk megírásához felhasznált irodalom jegyzéke a következő

E cikk írója az alábbi forrásokból merített:

Hermann Róbert: Haynau táborszernagy, multesjovo.hu

Tarján Tamás: Haynau leváltása, rubicon.hu

Magyar Történelmi arcképcsarnok Julius Haynau 1786–1853

Hermann: Haza és Haladás

Gergely András: Magyarország története a XIX. században. Osiris Kiadó (2003)