Mi vagyunk soron

Valahogy természetesnek vesszük, csak ki kell mondani azt a bizonyos szót: Anya!, és minden elrendeződik. Mert elrendeződik, hiába halál-fáradt, hiába mondta már el ezerszer, hogy pakoljunk, mosogassunk el, hiába bántottuk meg akár pár perccel korábban. Anya akkor is jön. Lehet, hogy morogva, de megoldja. Alvás, pihenés, a saját élete helyett. Mert az ő privát élete a születésünkkel egycsapásra véget is ért. Számára ott megszűnt az egyes szám első személyű ragozás. Természetesnek vesszük, hogy van, hogy segít, hogy megoldja, hogy meghallgat, hogy erőt ad, hogy megvigasztal. Bosszankodunk, mert nem tudja követni a tempónkat, nem érti a világunkat. De elérkezik az idő, amikor ő szorul segítségre, nekünk kell megoldani, meghallgatni, erőt adni, megvigasztalni. Persze nehéz, mert rohanni kéne az értekezletre, a szülőire, a boltba, a mosógép is lejárt, ezer a dolgunk. De most rajtunk a sor, türelmesnek kell lennünk. Ős is türelmes volt, amikor éjszaka többször is felkelt hozzánk, amikor kiköptük a főzeléket, amikor cserélte a pelenkát, apró kezünket fogva járni tanított. Meg olvasni, számolni, énekelni, elviselni a szerelmi csalódást. Most nem csak türelmesnek kell lennünk, hanem még a szokottnál is jobban kell vigyáznunk rájuk. Hogy jövőre már fizikailag is megölelhessük, és legalább a szemünkkel köszönetet mondhassunk az életünkért. Biztos megkínál a tortával.

Vezető képünk illusztráció.