Ami az embernek jólesik, az talán a kisállatoknak is előnyös

Megkerestem Verát, meséljen: hogy lett belőle kisállat fizioterapeuta, milyen út vezetett odáig, hogy ma az egyik legismertebb budapesti kisállat klinikán dolgozhat?

– 2010-ben érettségiztem a Magyar László Gimnáziumban. Ezután kerestem az utam. Az akkori BGF-re jelentkeztem, ahol elvégeztem egy kétéves képzést idegenforgalmi területen, s egy aerobik edzői képesítést is szereztem. Ezt követően fél évet egy hostelben dolgoztam, mellette edzősködtem egy fitneszteremben. Viszont éreztem, hogy nem vagyok a helyemen.

– Mi hozta el a változtatás gondolatát?

– Édesapám állatorvos Dunaföldváron, gyerekkorom óta a rendelőjében jöttem-mentem, sőt, a gimnáziumi évek alatt a nagyobb műtéteknél én segédkeztem. Az, hogy az állatorvosi pályát válasszam, soha nem merült fel bennem. Ellenkezőleg: láttam, hogy mennyi adminisztrációval jár ez a munka, és hogy nőként mennyire nem összeegyeztethető a családi élettel. Édesapámat sokszor hajnalban, éjjel riasztották… és neki mennie kellett. De az állatok mély szeretetét és tiszteletét egyértelműen ebből az időszakból hozom. 2013-ban emelt szinten újraérettségizem biológiából és kémiából. Sikeres felvételimet követően Pécsett kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat biológia szakos hallgatóként. Sűrű, termékeny évek következtek. Az egyetemi tanulmányok mellett – az első évet követően – jelentkeztem Budapestre egy egyéves kisállat fizioterápiás képzésre. Erre édesapám hívta fel a figyelmemet, mert tudta, mennyire szeretem a kisállatokat.

– Ki a hazai meghonosítója a kisállat fizioterápiának?

– Dr. Biksi Otília állatorvos, kutyagyógytornász. Németországból hozta azt az elméleti és gyakorlati tudást, amelyet e területen Nyugat-Európában már korábban elértek. Munkájának sikerességéhez szükséges egy olyan társadalmi szemléletváltás is, amely Magyarországon is kezd elterjedni. Egyre többen éreznek felelősséget kisállatuk (elsősorban kutyákról beszélünk) iránt, és műtét, baleset, genetikai betegség esetén egyre nagyobb az igény a fizioterápiás gyógymódra.

– Időben hogy fért meg egymás mellett a pécsi egyetem és a budapesti tanfolyam?

– Hétköznap Pécsett éltem, tanultam, a tanfolyam szombaton és vasárnap zajlott Budapesten reggel 8 órától késő estig. A Pécs – Budapest utat hetente kétszer is megtettem, szerencsére Dunaföldvár épp útba esik. A tanfolyam elvégzését követően kezdtem el önkénteskedni Pécsett egy menhelyen. Szerettem volna gyakorlatra szert tenni, ennek legjobb helyszínéül pedig ezt az állatmenhelyet szemeltem ki. Örökre meghatározó élményt kaptam.

– Milyen feladatokkal bízták meg önkéntesként?

– Amikor először mentem ki – az egyébként gyönyörű környezetben meghúzódó – menhelyre, elmondtam, hogy ki vagyok, mivel foglalkozom. Fogalmuk sem volt arról, hogy mit rejt magában a kisállat fizioterápia. Korábban nem hallottak róla. De kedvesen fogadtak (érthető módon némi bizalmatlansággal is), és bevezettek egy traumás, pánikbeteg kutyához. Ő volt Dózi, teljes nevén Dózer, a nevét tőlem kapta. Akkor volt egyéves, a rendőrség mentette ki egy tanyáról, ahol láncra kötve tartották, és rendszeresen verték. Medencetöréssel, gerinc­sérüléssel feküdt egy pici helyiségben. A hátsó két lábára nem tudott ráállni, élesen reagált mindenre, pánikszerűen ugatott egy-egy új tárgy, személy láttán. Két hétig heti háromszor látogattam, gyakorlatilag csak néztük egymást. A manuális terápiára csak azután kerülhetett sor, hogy a bizalmába fogadott.

– Nem félt, hogy Dózi megtámadja? Egyáltalán felmerül, hogy féljen bármely állattól?

– Nem. Nincs bennem félelem. Bizalommal fordulok feléjük, és figyelem a reakcióikat. Ha úgy látom, hogy „sok vagyok nekik”, akkor nem erőltetem. Majd legközelebb. A mostani munkáim során is előfordul, hogy a kutya nem akarja az aznapi terápiát. Ilyen esetekben nem erőltetem, elköszönök tőle és a gazdijától, és a következő alkalommal újra próbálkozom.

– Milyen eredményeket értek el Dózival?

– Három hónapig tartott, amíg végre lábra állt, és elkezdte használni újra a hátsó lábait. Innentől kezdve rohamosan fejlődött. Dózerként közlekedett – a visszakapott szabadság örömével – a menhely körüli mezőkön, lankákon. Rohant, szaladt, övé lett újra a világ. Hat hónapos korában úgy döntöttem, hogy hazahozom Dunaföldvárra. Azóta velünk él, most hétéves. Az ő története akkora sikerélményt adott, hogy eldöntöttem: ezt szeretném csinálni.

– Hol építette ki a praxisát?

– Ekkor még egyetemista voltam, ezért Pécsett és környékén. Felkerestem a helyi állatorvosokat, elmondtam, mivel foglalkozom, és kértem, hogy jelezzék a gazdiknak, ha igény merül fel, akkor van lehetőség kisállat-fizioterápiára. Mindvégig úgy dolgoztam, hogy kaptam egy állatorvosi diagnózist (ez nagyon fontos!), és csak ez alapján kezdtem meg a terápiát. Vagyis az állatorvos megkerülésével nem lehetséges a dolog. A gazdik hozzáállása kezdetektől nagyon pozitív: időpontra házhoz mentem (a kutyusok otthoni környezetben sokkal inkább kezelhetőek), vittem a kis csomagomat (matrac, labdák stb.), és a kezelés végeztével feladtam a házi feladatot, vagyis hogy a gazdik mit gyakoroljanak a kutyusokkal a következő alkalomig.

– Milyen állatorvosi diagnózisok kerülnek elsősorban a kezébe?

– Rengeteg a csigolyaelcsúszásos, gerincsérves, diszpláziás, epilepsziás kutyus. Lábtörés, medencetörés (főleg balesetek következtében) szintén jellemző. Elsősorban a kutyák jelentik a fő „bázist”, mert a kisállatok közül a kutya hagyja és igényli az ember segítségét, közelségét. De találkoztam macskával, görénnyel és szárnytörött denevérrel is a fizioterápia terén.

– Mekkora igény volt a munkájára?

– Számomra is meglepő volt, hogy milyen gyorsan épült ki a „kutyás köröm”. A második évben vennem kellett egy kisautót, mert nem győztem a sok utazgatást. Sokszor reggel hatkor kezdtem, és akár este 21 órára is vállaltam kutyust, hogy győzzem a megkereséseket. Napközben pedig egyetemre jártam, de egyre nehezebben tudtam összeegyeztetni az iskolát és a munkát. Hogy tetézzem az elfoglaltságaim körét mindeközben elkezdtem a kutatómunkát a babézia és a szívféreg-betegségek területén. A szakdolgozatom is ez utóbbi témájában született meg. Végül 2018-ban diplomáztam.

– És közben Budapestre költözött...

– Igen. Már a diplomázás előtt kerestem magamnak olyan munkahelyet, ahol ortopédiai szakrendelés (is) folyik. Pár helyre elküldtem az életrajzomat, és rögtön sikerült munkát találnom. Így kerültem a Pozsonyi Kisállat Rendelő és Állatpatika dolgozói közé. Hat – emberileg és szakmailag is remek – állatorvos dolgozik folyamatosan a rendelőben, többedmagammal mellettük vagyok állatorvosi asszisztens. Jó közösségben, szakmailag roppant felkészült kollégákkal dolgozhatok. Naponta 100-150 kisállatot látunk el: főleg kutyákat, macskákat, nyuszikat, hörcsögöket. Van külön ortopéd szakorvos, akivel folyamatos konzultációkat folytatok, s mivel támogatják a fizioterápiát, így a rendelőn keresztül tudom folytatni a munkámat.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

– Nagy örömöm, hogy az állattartók körében elindult a szemléletváltás folyamata: a gazdik felelősséget éreznek a kisállataik iránt, jó irányba halad a fizioterápia megítélése. Azt hiszem, jelenleg a helyemen vagyok. Szeretnék még több tapasztalatra szert tenni, hogy minél több kisállatnak segíthessek. Szenvedélyesen szeretem, amit csinálok.