Egy régi, jó ember, igaz nyugalomban

Már az is nagy dolog, ha egy kilencvenéves emberről elmondhatjuk: bő húsz esztendőt nyugodtan letagadhatna az életkorából. De hogy ezt egy olyan embernek mondhatjuk el, aki több mint harminc évet dolgozott martinacélművekben, Ózdon és Dunaújvárosban – ezt alighanem csak azok tudják értékelni, akik kohászvárosokba valók, ismerik, miről van szó.

Ehhez képest Sebők Lajos, akit a múlt héten pénteken köszöntöttek a városi önkormányzat képviselői kilencvenedik születésnapja alkalmából, egyetlen fémmunkás felmenőt sem tudhat kiterjedt családjában. Az alig ezer lakosú Nyírjákón született, hatan voltak testvérek, édesapja földet művelt, fuvarozott, édesanyja a háztartást vitte.

Minden családtag otthon maradt, Nyírjákón – csak ő vette nyakába az országot. Dolgozott a fővárosban, Angyalföldön, egy magáncégnél, aztán Ózdon, ahol kitanulta a martinász szakmát – evégett helyezték az új kohászvárosba, hogy átörökítse a szakmai kultúrát.

Huszonkilenc évig dolgozott itt a martinacélműben, az üstelőkészítőknél volt előbb első segéd, majd előmunkás.

Érdekesség, hogy kisebbik fia is éppen huszonkilenc esztendőt dolgozott ott, az apa munkakörében, és ma is acélműves...

Tudható, hogy Sebők úr ott volt az első dunaújvárosi acélcsapolásnál. Márpedig hallhatunk bőven történeteket az egykori sajátos avatási rendezvényekről, amikor például a hengersort úgy indították be ünnepélyesen, hogy valójában kézzel forgatták meg a sort, mert a gépek még nem voltak készen. Aztán ez vagy igaz, vagy nem – viszont azt nehéz lett volna eljátszani akár még egyetlen felvonásban is, hogy megolvad az acél, és szikrázva folyik ki a kemencéből!

Ha valaki csodálkozik, miért olyan nagy dolog kilencvenéves martinászt köszönteni, akkor csak annyit idézünk fel, hogy az üstelőkészítő munkája közben előfordult: meggyulladt rajta a munkaruha a hőségtől. A folyamatos váltóműszakot („négy műszak”) már ne is emlegessük: sokan nem is értik ennek a lényegét, s azt, hogy éveken, évtizedeken át nincs se ünnep, se hétvége, csak a munka, kívülállónak nehezen kiszámítható sorrendben.

Legalább megfizették? – kérdezem Sebők Lajost. A válasz: viszonylag, a többiek munkájához képest. Hogy e viszonylagosság mennyire igaz, arról csak annyit, hogy a régi munkatársak közül már évek óta fiatalabbakkal sem találkozott az utcán, a piacon.

Néha-néha még kimegy feleségével a pentelei telekre, de inkább csak nézelődni. Élvezi a pihenést szeretett városá­ban – és nem érti, miért panaszkodnak itt a levegőre, mikor olyan sok a fa, fű, bokor, virág, mintha egy erdő közepén élnénk...

Hiszen számára az utca levegője sokkal elviselhetőbb, mint az átlagembernek.

Ablakából kényelmesen rálátni a Martinász szobrára, Somogyi József 1960-ban felavatott ikonikus alkotására – ami valójában egy kohászt ábrázol. De hát a kiváló szobrásztól nem lehet elvárni, hogy aprólékos különbséget tegyen az egyébként szinte heroikus munkát végző szakemberek között, akiknek ráadásul munkaruhája, felszerelése is sokban hasonlít. Sebők úr sem méltatlankodik holmi elnevezésbeli pontatlanságok miatt: kohász vagy martinász, az ő szemében mindkettő komoly ember.

Egyetértünk vele.

Sokat változott a világ, de mégsem...

A vasmű üzemi lapjánál kezdtem a pályát, alig negyvennégy éve, jártam jó néhányszor a kohóknál is, a martinacélműben is. Láttam, hogyan dolgoznak mindkét helyen: akkor még stangával törték fel a kohó csapolónyílását, lapáttal dobálták be az ötvözőanyagot a martinkemencék nyílásán.

Sokat változott a világ a kohónál is, az acélműben is – de érdekes módon, még ma sem tülekednek az emberek oda...