„Z”abolátlan, „z”aklatott nemzedék

A közösségi média és az állandó online lét nem az esszen­ciája, hanem a következménye annak, ami a Z generációt, azaz az 1995 és 2010 között született fiatalokat jelenti. Ők azok az úgynevezett 5 perces gyerekek, azaz a szüleik átlagosan napi 5 percet beszélgetnek velük. Az öt perc pedig rendszerint kimerül abban, hogy megkérdezik tőlük, mi újság az iskolában, erre pedig automatikusan és minden kétséget kizáróan érkezik a válasz: semmi. Mert – Zacher doki után szabadon – mind tudjuk, hogy a magyar iskolákban főleg semmi történik. És akkor érdemes elgondolkozni azon, hogy e mögött a semmi mögött valóban az van-e, hogy a gyerek nem akar a szüleivel beszélgetni, és inkább csípőből lerázza anyut és aput, vagy az, hogy anyunak és apunak egyszerűen ennyi van a batyujában, ez az öt perc, amit egy-két klisés kérdéssel ki lehet tölteni, majd lehet menni tovább szorongani, aztán meg bosszankodni, hogy ez a nyavalyás gyerek, hát ezzel csak a baj van, és a tetejében pedig állandóan csak a telefonját nyomkodja.

Mutasd a szelfid, megmondom, ki vagy!

Bár én a kései Y-ok táborát erősítem, mindig is roppant kínosnak találtam önmagunk fotózását, és nem is értettem, miért van arra szükség, hogy egy teljesen aránytalan képet készítsünk magunkról, bármi is legyen az ok. A Z generáció pedig azt nem érti, hogy minek kérjük meg a járókelőt, hogy fotózzon le minket a tihanyi apátság előtt, amikor van szelfikamera is a telefonunkon. A probléma egyébként összetettebb annál, mint egy generációs szakadék áthidalása észérvekkel. Egyszerűen nem lehet anélkül funkcionálni, hogy folyamatosan megörökítenénk életünk legjobb pillanatait. Pontosabban lehet, de akkor kiszorulunk a peremre, és az elsöprő magány még nagyobb úr lesz az egyébként is lézengő lelkeken. A szelfi egyrészt megmutatja, hol vagyunk, mit csinálunk és milyen jó nekünk, másrészt és mindenekelőtt azt, hogy egyáltalán vagyunk. A feltöltött képekre lájkokat várunk, ezzel visszaigazolást nyer az, hogy szépek, csinosak, trendik vagyunk. És mi van, ha megkérdezzük erről egy szelfi készítőjét? Biztosan letagadja majd. Ez az a generáció, aki a legkevésbé becsüli meg önmagát, akinek mások visszajelzése kell ahhoz, hogy meglássák magukban az értéket, hogy pozicionálják magukat. Mert a Z generáció önmagát képtelen is értelmezni anélkül a kontextus nélkül, amibe magukat helyezik, és amiben az ő sztárjaik mozognak. Egyedül ugyanis végtelenül szomorúak.

Globális világ gyermekei

Emlékszünk arra, hogy milyen értéke volt az információknak, hogy mennyire nehezen jutottunk hozzájuk, és mennyi izgalmat jelentett a világ felfedezése? A Z-k viszont már abba a globális világba születtek bele, amikor nem kell semmilyen újdonságra várni, minden és mindenki elérhető számukra bármikor, egy kattintás árán. Ez pedig pont az információk értéktelenedéséhez vezet, ahhoz, hogy 2 másodpercet görgessük a Face­book kezdőlapját, majd ezt öt perc múlva megismételjük, hogy miközben filmet nézünk, tudjuk a barátaink instagramját nézegetni és még beszélni is a mellettünk ülő párunkkal, aki minden bizonnyal ugyanezt teszi. Iszonyat módon megoszlik a Z-k figyelme, ugyanakkor iszonyatosan felületesek is.

Ezeknek még szívük sincs

Dehogynem. Bár mondják, hogy a passzívnak, érdektelennek tűnő, kis felnőttet játszó, telefonnyomkodó fiatalok teljesen érzéketlenek, ezt csak a felszínen kapirgálva jelenthetjük ki. Mélyebben megvizsgálva őket inkább azt mondjuk, nehéz rájuk hatni. Óriási nyomás van rajtuk: gyermeknek lenni játék nélkül, szülői példát követni szülők nélkül, hiteles példaképet választani valódi példaképek nélkül, feldolgozni a rájuk zúduló, szűretlen információtömeget stabil elvek nélkül, és felvenni az érvényesülési versenyt a kortársakkal. Félnek, szeretethiányosak, utat keresnek és rettegnek a magánytól, ráadásul egy teljesen más nyelvet beszélnek. A felnőttek pedig kétségbeesetten keresik az utat feléjük, és kiragadnak olyan kliséket ebből a „z”űrös és „z”aklatott világból, amik csak még inkább elmélyítik a bődületes szakadékot a generációk között. Mert ezeknek a fiataloknak az élete messze túlmutat azon, hogy hashtag­királyság.

Z mint munkaerő

Mi lesz a munkaerőpiacon azokkal a fiatalokkal, akiknek még az oktatása sem korszerű és megoldott? Mindig elgondolkodom azon, hogy mi játszódhat le egy harmadikos fejében, amikor óra előtt gyorsan elsuvasztja táskája mélyére az okostelefont, és kilép ask.fm-ről, majd öt perc múlva már a tanárnő felszólítására hangosan olvas pár sort egy 1950-ben íródott meséből, aminek nem csak a szövegezése, hanem az egész megjelenített világa rém idegen számára, és korántsem azért vannak megértési nehézségei, mert buta a gyerek. Érzékenyíteni próbáljuk a legifjabbakat az X-ek módszereivel, ami már a késői Y-oknál is bajosan működött, aztán elvárjuk a teljes értékű felnőttet a munkahelyen. A Z-k viszont a munka világában is egészen máshogy teljesítenek. Céljuk a magas fizetés és az önmegvalósítás, nehezen tűrik az egzakt feladatokat, a határidőket és kijelenthetjük, hogy nem lojálisak. Harminc, negyven évvel ezelőtt még akkor is maradtak a munkahelyükön a dolgozók, ha akadt jobb lehetőség, a Z-k azonban gondolkodás nélkül váltanak, ha magasabb összeg vagy több kibontakozási, karrierlehetőség kecsegteti őket. A stabil háttér nem a lételemük, de a megváltozott értékrendért nem is hibáztathatók. Nyilvánvaló, hogy egy olyan rendszerbe születve, ahol a legtöbb ember nem tud megélni egyedül, fontos a fizetés, és az is, hogy megvalósítsák álmaikat abban a világban, ahol mindenkinek kötelezően valamilyennek kell lennie.

Arra, hogy hogyan is kezeljük ezt a zűrös nemzedéket, Sas István képletével átfogóan tudunk válaszolni. ABCD lehetőségünk van, többszörös választási lehetőséggel. A mint adni: élményt, szórakozást, tartalmat. B mint bevonás. C mint célozni és D mint dicsérni.