A Hoffmann család élettörténete

Pár hónappal ezelőtt bemutattunk néhány legendás épületet, köztük a rövid életű Kék Duna Szálló és étterem történetét. Ennek helyén a városközpontban több évtizede foghíj éktelenkedik. De az éttermet és a benne dolgozókat a mai napig is emlegetik. A Kék Dunán kívül a közelében lévő Piroska örvendett hasonló népszerűségnek. Ez utóbbi épülete ma is áll, Hoffmann kávézó néven működik. Az épületekhez, a vendéglátóhelyekhez személyek kapcsolódnak. A két említett helyhez kötődik egy közös név: Hoffmann János.

Vannak családok, amelyekben a vendéglátós szakma öröklődik. Vagy a vendéglős élete annyira összekapcsolódik a munkájával, hogy gyermekeik természetes módon belenőnek a vendéglátásba?

A mai Hoffmann kávézó és pizzabár vezetőjével beszélgettünk a múltról és a szakmáról.

Hoffmann János vendéglátó-dinasztia tagja. Édesapja, id. Hoffmann János 1947-ben kapott mesterlevelet. 1944-től Pakson Baumann Gáspár vendéglősnél, a mostani Erzsébet Szálló helyén lévő étteremben volt inas. Mesélték, sámlit tettek a sörcsaphoz, hogy elérje, olyan alacsony volt – kezdi az emlékezést a fia.

„A Kék Dunát édesapám vezette. Kisgyermekként a szálloda egyik szobájának ablakából néztem le a kerthelyiségre. Egy betonos placc volt a táncolóknak meg egy zenekari pavilon. A nagy látogatottságú kerthelyiségben havonta egy-két alkalommal estet rendeztek. Híres emberek, énekesek, sportolók fordultak meg ott. Fellépett többek között Hollós Ilona, a Zárai Márta, Vámosi János páros, vagy, emlékszem, meghívták egy élménybeszámolóra Albert Flóriánt, miután megkapta az aranylabdát. Sok dedikált képet őrzök hét-nyolc éves koromtól.”

Édesapja a régi Kék Dunával párhuzamosan nyaranta a híres Stefániát is működtette. Fia – mint mondja – gyerekként a Stefániában tanulta a korsókat összeszedni. Próbálgatta, hányat tud egyszerre megfogni. Természetes volt, hogy a vendéglátószakmát tanulja. 1969-ben felvették Keszthelyre az akkor indult vendéglátó-szakközépiskolába. 1970-ben az első kötelező gyakorlatot a Kék Dunában töltötte. Sok törzsvendég látogatta annak idején a település prominens személyei közül is: Galambos Lajos, Kalmár Laci, Abelovszki Gáspár, Somorjai Gyuszi, Onódi Zoli – sorolja az idősebb földváriak körében ismert neveket. Szokás volt, hogy vasárnap délelőtt húsz-harminc fős remek társaság jött össze, beszélgettek, söröztek, velős pirítóst ettek. De nem csak a helybeliek körében volt népszerű az étterem. Minderről a Kék Duna vendégkönyve tanúskodik, amelyet Hoffmann János a mai napig őriz.

A Kék Duna második épületére terelődik a szó. A Kossuth utcán, a szerb templom tőszomszédságában lévő egykori karakteres, kétszintes épületet az 1915-ben készült képeslapon még jól lehet látni. Eredetileg az 1878-ban létrehozott Dunaföldvári Népbank működött benne. Az ötvenes évek végén ebbe a házba szállodát és éttermet álmodtak. A Tolna Megyei Vendéglátóipari Vállalat felújíttatta, s 1961-ben átadták a város új szállodáját. De a felújítás úgy „sikerült”, hogy az évtized végén az épület megsüllyedt, majd életveszélyessé vált. Végül pár év múlva az egészet lebontották. Így egy szép épülettel szegényebb s egy legendával gazdagabb lett Földvár.

A Kossuth utcán pár házzal arrébb lévő épület, az egykori Simon vendéglőből létrejött Piroska is a Hoffmann családhoz kapcsolódott. Ezt a helyet az államosítás után először Dunai István üzemeltette a Tolna Megyei Vendéglátóipari Vállalat égisze alatt. Italboltként és presszóként működött. „Édesanyám volt a pultos. A Konrád cukrászatból hozták a fagylaltot és a süteményt – folytatja az élettörténetet Hoffmann János. – Nagyapám, Konrád Ferenc cukrász volt. Az államosítás után a Rákóczi utcai népszerű cukrászda megszűnt, de az üzem működhetett tovább. Nagyapa is ott dolgozott. Ma is ebben a házban lakom, ott is születtem.”

1971-ben id. Hoffmann Jánosra bízták a presszó vezetését. A névadáskor szóba került a Török presszó név, végül a piros berendezésről Piroskának nevezték el. Egyedi falfelület készült, lambéria, piros székek kerültek be. „Piroska presszó-borozó” volt a hivatalos neve. Hét-nyolc fővel működött. A borozóban, mely 11–23 óra között várta a vendégeket lent a pincében, négy-ötféle Tolna megyei bort kínáltak, hartai kolbászt, szalonnát, zsíros kenyeret. Külön bejárata volt, de a presszóból is meg lehetett közelíteni. Fent a presszóban bokszokat alakítottak ki, meg volt egy külön terem is. Süteményt, fagyit, üdítőt, sört, kávét szolgáltak fel. Nagy előnye volt a Piroskának, hogy mellette működött a mozi. A vetítések előtt és után sokan betértek, többen már a film vége előtt kijöttek a moziból, hogy kapjanak helyet. Egy időben törvény volt, hogy reggel 9 előtt nem lehetett szeszes italt árusítani. A Piroska kivételt kapott – adja meg Hoffmann János a korabeli Piroska bemutatását.

Hoffmann János a Balaton környéki éttermekben töltött szakmai gyakorlat és a katonaság két évét leszámítva a Piroskában dolgozott. A cukrászda jól működött. Mindennap egy asszony kocsival húzta le a Rákóczi utcán a fagyit, sütit a Konrád-féle cukrászatból. Mézes krémes, minyon, resztelt – ezek voltak a legnépszerűbbek.

pja mellett nem akart tovább maradni, ezért váltott, s öt éven át nem a vendéglátásban dolgozott. Aztán mégis visszakerült. 1985 őszén a földvári Halászcsárdában lett vezető testvérével, Gyurival. Fél évig üzletvezetőként dolgozott. A Piroskát szerződésesként üzemeltette id. Hoffmann János, de hatvankét évesen agyvérzést kapott. Akkor jött vissza fia, s azóta is itt dolgozik. (Testvére egy időre külföldre ment, s jelenleg Budapesten egy bevásárló­központban éttermet üzemeltet.) A Piroska épülete akkor a helyi tanács tulajdonában volt, a vendéglátó-vállalat bérleményeként működtették. A rendszerváltás után a Tolna Megyei Vendéglátóipari Vállalat megszűnt. Hoffmann János a Piroskát 1992-ben vette meg, majd felújította. A berendezést egy pécsi építész tervei szerint Klopcsik István készítette – kapjuk az újabb információt. A nyitásról a Tolna megyei Népújság is hírt adott.

A Piroska borozó volt, majd söröző és kávézó lett. Működött a pincében automata tekepálya, majd játékterem játékgépekkel, voltak szimulátorok, videójátékok, később diszkót tartottak. Hoffmann János próbálkozott élőzenei koncertekkel, blues­együtteseket, zenészeket hívott. Fellépett itt például Deák Bill, a Sárga Taxi zenekar, meg kisebb együttesek, de ma már nincs igazán igény az élő zenére, az elektronikus zene iránti érdeklődés nagyobb – állítja a tulajdonos. A Piroskában több éven keresztül nagy sikerű pótszilvesztereket, farsangi bulikat is tartottak, hetven-nyolcvan fős társaság jött össze. A Piroskának több híres visszatérő vendége volt: Puskás Öcsi, Farkas Bertalan, Csurka István, Puhl Sándor, a Pintér Művek tulajdonosai, Stadler József. A Puskás-emléktábla avatásakor innen indult az ünnepségre az Aranycsapat két, még élő alakja, Grosics Gyula és Buzánszky Jenő.

A vendéglátós szakmát egyik fia, Gergő folytatja, aki a baracsi Halászcsárdában dolgozik, másik fia, Máté külföldön.

Befejezésül arról érdeklődünk, hogy egy ilyen régi vendéglátó-dinasztia tagjaként milyen szakmai elveket, értékeket kapott édesapjától és mestereitől.

„Ma nem igazán becsülik meg a szakmát – fogalmaz Hoffmann János. Régen a »főúr« igazán főúr volt. Rangja volt. Igaz, hogy a vendéglátósnak, pincérnek érzékének is kellett lennie, de megfelelő képzés nélkül nem lesz jó szakember. Ezt a szakmát három-négy hónap alatt nem lehet elsajátítani. Mi jó képzést kaptunk az iskolában. Sokat tanultam apámtól is, és a gyakorlatok idején az akkor nyílt balatoni szállodákban a neves mesterektől is.” A vendéglátás íratlan szabályait is megemlíti. Nem illik észrevenni és kibeszélni, ki mennyit ivott, mit fogyasztott. Nem illik ott szórakozni, ahol a pénzt keressük. Nem illik, nem szabad különbséget tenni a vendégek között. Mindenkit egyformán kell kiszolgálni. Udvariasan, de nem megalázkodva, úgy, ahogy elvárjuk, hogy minket is kiszolgáljanak.