Eldugott zalai tájakon járó túránk harmadik állomása Szentpéterfölde

... azt kevesebben, hogy a Zalaerdő faszerkezetű vadászház eredetije 1924-ben került ide, a nemrégiben zajlott teljes felújítása mindenben az eredetit követte. A település neve egyébként a falu templomának védőszentjét jelölő Szent Péternek és a birtokos személyragos föld főnévnek összetételéből származik. Az internetes lexikon szerint a Dél-Göcseji dombság és az Észak-Göcseji dombság határán fekszik, amire talán kevéssé figyelünk, amikor Gutorfölde felől érkezünk. Nemcsak azért, mert fontos turistaútvonal halad át a falun (Kék Túra), hanem mert gyönyörű völgyben, burjánzó erdőkkel körülvéve helyezkedik el, amelyet a késő nyári délután napfényáztatta óráiban orvosságként kéne felírni a stresszes városból érkezőknek.

Főleg úgy, hogy a kéretlen látogatót Nagy Gábor hivatásos kerületvezető vadász kalauzolja, aki úgy ismeri itt az ösvényeket, dombhátakat, erdőszelvényeket, sőt, személyesen az itt élő madarakat, ahogy talán senki. A fiatal szakemberről hamar kiderül, a madarak megszállottja, a közeli patakból duzzasztott, pontyokkal, amurokkal teli mesterséges horgásztó melletti háló segítségével találkozik velük, gyűrűzi őket, hogy aztán jelzést kapjon, Lengyelországban, Franciaországban vagy Törökországban látták őket. Ahogy nemrég egy itt azonosított zöldikét. Sajnos autó ütötte el, mondja. A Magyar Madártani Egyesület gyűrűző szakosztálya tagjaként kiterjedt kapcsolatokat ápol a nemzetközi csapatokkal. A karkötőjén viseli is az egyik kedvenc szalonkájának a gyűrűjét, amit visszakapott. A vadászati és madárszenvedélyét két éve Oroszországban élhette ki, ahol a Moszkvától északra található Kosztrománál a tajgában a legsötétebb éjszakában siketfajdot és a nálunk nem honos nyírfajdot ejthetett el. Ők hegyvidéken élő szárnyasok, itt többek között szalonkát, tüzesfejű királykát, karvalyposzátát, cinegét, nádi rigót, kerti gezét, fülemülét, fekete harkályt láthatunk, ha türelmesek vagyunk.

Bár lenne időnk napokon át barangolni a csupán a kisvasúttal átszelt erdőben. Esetleg még sakált, azaz toportyánt is látnánk, nemcsak a nyomait. (Állítólag a délszláv háború elől menekülve jelentek meg, most falkában élve errefelé is.) Míg Nagy Gábor meséli a kalandjait, eljutunk a Négyesfűzfai forráshoz. Nem könnyen, úgy tűnik, még a vadak sem járják az erdőalji sűrű növényzetet. Az út szélén egyszercsak mégis ott áll a négy fűzfa, „akik„ nem a névadók, hanem azok tisztelettudó utódai a Budnyai-völgyben mutatva az utat a hűs vizű forráshoz.

Közeliségét a ciklámenek között ugráló erdei béka süvölvény jelzi: Anyukája is feltűnik, vigyáznunk kell, hova lépünk. Amíg a 120 év körüli szlavontölgyest, a 100 feletti egyedszámú erdőligetet elértjük, végignézzük Nagy Gábor madárodúit, amikkel a kivágott öreg fákat helyettesíti, a madarak hálásak érte. Sőt, néha a pelék is... Megérkezünk: a szlavontölgy értékes fafajta, a kocsányos alfaja. Az erdő-gazdálkodók magtermőként hagyták meg, vágásérettségi idejét kitolták 160 évre. Azt nem tudjuk megvárni. Ők még itt lesznek, amikor mi már nem...Túránk utolsó állomása a bogyótermésű barkócaberkenye-matuzsálem, amit körülkerítve védenek. Koronája az égbe vész lefényképezhetetlenül. Általában 15 méteresre nő, ez a példány még a duplájánál is több.