A Hónap orvos, ápolója - A csapatmunka a legfontosabb!

A nagyvenyimi egészségház olyan, amilyet valószínűleg kevés helyen láthatunk még ma is az országban. Szép kívülről – jó belülről. Például két olyan ember is dolgozik ott most, akik A Hónap Orvosa, Ápolója szavazáson nyertek, de úgy érzem, hogy innen több nyertesünk is lesz majd. Egyszerűen ilyen a hely szelleme.

Dr. Zseli József és egyik asszisztense: Molnár Józsefné, Julianna, a legutóbbi szavazás nyertesei (valamint az egyik venyimi háziorvosi körzetben dolgozó csapat harmadik tagja, a szavazáson alig-alig lemaradt Tokaji Tiborné asszisztens) ma sajnos ritka dolgot képviselnek. A közösségi szellemet. Arról van szó, hogy ők eleve szolgálatként fogják fel tevékenységüket. Ezt persze manapság sokan mondják – annál kevesebben cselekszik. Egy ilyen, relatíve kicsiny falusi körzetben egyszerűen nem működnek másképp a dolgok.

Lássuk csak! A Vas megyei Sárváron 1960-ban született Zseli doktor 1984-ben végzett a pécsi egyetemen általános orvosként – és ehhez még az üzemorvostani szakvizsgát is letette. Első munkahelye a dunaújvárosi kórház belgyógyászatán, dr. Csapó Gábor főorvos mellett volt. Maradt is volna ott – csakhogy akkoriban még le kellett töltenie a kötelező katonai szolgálatot, s mivel családot alapított, a család pedig örvendetesen szaporodott, (fáj, hogy ezt kell írnom, de így van) komolyabb megélhetés után kellett néznie. Neki is, és feleségének is – aki nem maradhat említés nélkül ebben a történetben: ő dr. Müller Cecília, jelenleg a megyei tisztifőorvos, egyébként pedig Zseli doktor elődje a nagyvenyimi körzeti, avagy háziorvosi poszton.

Bevallom, sok, nem túl frappáns kérdéssel készültem a Hónap Orvosát meginterjúvolni – ő azonban egy hatásos összefoglalóval várt. Nem állom meg, hogy komplett részleteket idézzek ebből. Íme: „Köszönöm a közösségnek, amely szavazataival megtisztelt. Két tapasztalt, szolgálatkész, precízen dolgozó aszszisztensnő, Molnár Józsefné és Tokaji Tiborné segítenek, akik jól ismerik a nagyvenyimi embereket, és megnyugtató szavaikkal, kedvességükkel átsegítik az embereket a nehéz időszakokon. Szomorú, hogy az orvosokkal kapcsolatban nem hír az, ha ezer műtét sikerül – de hír, ha egy műtét sikertelen... Ha a háziorvos komolyan gondolja az egészségmegőrzést, akkor példát kell mutatnia. Még úgy is, hogy a betegnek mindig igaza van. A beteg a mai, farkaslelkű világban nagyon kevés helyre tud menni, ahol meghallgatják. Sokszor csak a meghallgatás miatt látogatják a rendelőt, de ez is a gyógyulás kezdete.”

„Abban a szerencsében volt részem, hogy még hallgathattam a pécsi egyetemen a régi időket idéző, nagyhírű professzorokat. Boldog vagyok, hogy a mai, specializálódott világban még a klasszikus háziorvoslást végezhetem! Látom a csecsemők, gyermekek növekedését, miközben gondozom a nagyvenyimi szeretetotthon közel ötven lakóját, akik az idős korral járó nehézségekkel küzdenek. Öröm számomra, hogy szakmailag és emberileg jó társakkal vagyok körülvéve. A fenntartó önkormányzattal jó a kapcsolatom, gyönyörűen felújított rendelőben végezhetem a munkámat.”

„Tisztelet illet minden orvost, aki vigyázza álmunkat műtét alatt. Aki kimetszi a beteg részeket. Aki lelki egészségünket ápolja. A nővéreket, akik tiszta kötést tesznek sebeinkre, és kicserélik a pelenkát a rászoruló betegeken.” No, de Zseli doktor ezzel nem úszta meg az interjút! A beszélgetés során kiderült ugyanis, hogy az altatóorvosokról írott gyönyörű sor ihletője: a lánya, aki a Szent Pantaleon kórház aneszteziológus szakorvosa. S nagyon büszke a műszaki tudományokat tanuló fiára is. S jó doktorunk elhallgatta volna, amit viszont a venyimiektől tudunk, hogy ő nem egyszerűen „csak” orvos – de a közösség kultúrájának egyik szervezője is, komolyzenei koncertek menedzsere („Bach mindenek felett!”), valamint lelkes fényképész, tárlatszervező, s nem mellesleg olyan amatőr csillagász, aki tudását szívesen megosztja bárkivel. Ha pedig feltűnt Önöknek az imént idézett összefoglaló veretes nyelvezete, akkor se csodálkozzanak. A doktor írt már, csak úgy, passzióból egy tudományos-fantasztikus regényt, bár, ki tudja, miért, nem adta ki. Annyi már ebből is látszik, hogy a venyimi körzet lényege: a közösség.

Vegyük hát szemügyre e közösség egy másik tagját, a Hónap Asszisztensét, Molnár Józsefné Juliannát. Aki (gondolnák?!) akár már nyugdíjas is lehetne – holott mosolygós, szívélyes lénye legalábbis kora középkorú embert sejtetne. Venyimi. Minden felmenője idevaló, ő is itt született, itt nevelkedett, itt él, dolgozik. Milyen meglepő: Juci, ahogyan ismerői hívják, harminc éve dolgozik a pályán, már a negyedik orvossal, de ugyanúgy a csapatmunka fontosságát hangsúlyozza, mint Zseli doktor. S még valamit, amit a ma már nyugdíjas Marton Ferencnétől, egyik elődjétől tanult: a betegekkel bánás művészetét. Mert nem mindegy, hogy elfogadják- e őt, akik bejönnek a rendelőbe, s megbíznak-e benne, vagy sem!

A Hónap Asszisztense akár nyugdíjas is lehetne, írtuk – de esze ágában sincs visszavonulni ettől a munkától. Ez élteti. Ettől van benne türelem, nyugalom és mosoly. Nincs szándékában bezárkózni, bár éppenséggel el tudná foglalni magát, gondolom, imádott venyimi díszkertjével, s családjával. De hát az a bizonyos, sokat idézett csapatmunka már csak ilyen. Nehéz szabadulni tőle. Hiszen nagyon sok időbe telt, amíg létrehozták, beszabályozták, finomhangolták. Ritka. Tehát ki kell élvezni...