Fordulatokban gazdag év - 1989

A lakitelki sátorban, a Bibó-kollégiumban és a Demokratikus Ellenzékben 1987-ben és 1988-ban már egyértelműen megfogalmazták: tovább így nem mehet. Az erőviszonyok még egészen pontosan nem tisztázódtak, de az elkerülhetetlen társadalmi-hatalmi fordulat igénye már napirenden szerepelt.

Nyolcvankilenc elejére az állampárt (MSZMP) csapdahelyzetbe került. Tagságát, apparátusait mélyen megosztotta 1956 hirtelen előkerült ügye. Az a nemzedék, amelynek meghatározó élménye az 56-57-es restaurációban való részvétel, azt várja a pártvezetéstől, hogy fékezze meg az ellenforradalmi propagandát, amíg nem késő.

Az újabb, fiatalabb generációkat azonban már feszélyezi a korakádári retorika fölmelegítése: rosszul érzik magukat attól, hogy a hatvanas évek óta először ismét egyértelműen kirajzolódó, egymással szemben álló politikai erők között azokkal szoruljanak egy oldalra.

A pártközpontban úgy döntenek, az MSZMP Központi Bizottsága (KB) hozzon létre egy történelmi albizottságot a szocialista múlt feldolgozására, s ez a szakértői csoport adjon friss értékelést az 1956-os eseményekről is. Olyat, amelynek alapján a KB lehetőleg mindkét oldal számára elfogadható és a társadalommal történő párbeszédet sem kizáró állásfoglalást alkothat.

Csak ez akkor már nem volt olyan egyszerű. 1989. január 28-án Pozsgay Imre a Magyar Rádió 168 óra című műsorában bejelenti: a történelmi albizottság a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek. Azonban Pozsgaynak itt nem sikerült megtalálnia azt a formulát, amellyel a dolgokat nyugvópontra juttathatta volna. Olyan pályára taszította pártját, amelyen többé már nem lehetett megállítani az MSZMP-t.

Természetesen az ezt követő hetekben a Pozsgay-nyilatkozattól hangos az ország. A párttagság kádárista hagyományú része megrendül és felháborodottan tiltakozik. A bejelentés nem csak az alapszervezeteket kavarja fel: egyértelmű már, hogy a legfőbb döntéshozó szinten, a párt politikai bizottságában is megszűnt az addig természetes lojális együttműködés. Az éppen Svájcban tartózkodó Grósz Károly hazafelé, a repülőgépen újságíróknak nyilatkozik. Nekitámad Pozsgaynak. Grósz, aki még tavaly október végén is fontosnak tartotta leszögezni, hogy 1956-ban mindenekelőtt ellenforradalom volt Magyarországon, most már óvakodik attól, hogy érdemben állást foglaljon. Nem a bejelentést kifogásolja, hanem annak tényét, miszerint az albizottság jelentése a KB számára készült, illetve Pozsgay először a nyilvánosságot tájékoztatta.

 Közben nincs vége a Nagy Imre-ügynek sem. A Magyar Nemzet februárban kezdi meg A 301-es parcella című interjúsorozatát az 1956 után kivégzettek hozzátartozóival, elindítva az újratemetés nyilvános történetét. (Emlékeztető az előző esztendőből: 1988. november 24-én a Történelmi Igazságtételi Bizottság felhívással fordult a hozzátartozókhoz, hogy kegyeleti jogukkal élve követeljék a jeltelen sírban nyugvó földi maradványok kiadatását. Akkor nem telt bele egy hét, s az MSZMP politikai bizottsága már tárgyalta is az ügyet: igent mondtak.) Az állampárt megpróbálta elérni, hogy az egész a családokra korlátozott kegyeleti aktus legyen, és szorítkozzék a temetőre. Amikor kiderült, hogy ez lehetetlen, azt tűzték ki célul, hogy az esemény a megbékélés szellemében menjen végbe. (Újabb adalék: a biztonság kedvéért eltávolították a Felvonulási térről Lenin szobrát - a hivatalos közlemény szerint csak ideiglenesen szállították el felújításra -, nehogy Vlagyimir Iljics ötletet adjon az 1956. október 23-ai szobordöntögetés megismétlésére.

Ma már senki sem vitatja, hogy Nagy Imréék újratemetése 1989. június 16-án az 1956 utáni rezsim jelképes sírba tételévé vált. A mai nap a korszakváltás határköve; egy eleven rossz, a nemzet által elutasított, ránk kényszerített és minden tekintetben bukott rendszert temetünk , mondta Mécs Imre a ravatal mellett. Az ifjúság nevében felszólaló Orbán Viktor odavágta a ravatalon díszőrséget álló Németh Miklósnak, Pozsgay Imrének és Szűrös Mátyásnak: szinte tülekednek, hogy mintegy szerencsehozó talizmánként megőrizhessék ezeket a koporsókat , majd kijelentette: ha nem tévesztjük szem elől 56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnal tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.

Majd július 16-án elment Kádár János is az élők közül. Még július 6-án a Legfelsőbb Bíróság újratárgyalta Nagy Imre és sorstársai ügyét: a korabeli ítéleteket megsemmisítette és a vádlottakat bűncselekmény hiányában felmentette. Kádárt utolsó útjára több tízezer ember kísérte el. A közvélemény szemében mindmáig ő a huszadik század egyik legnépszerűbb magyar politikusa.

A Nagy Imre-ügy után az MSZMP csak árnyéka maradt önmagának. Innentől számolva már csak idő kérdése volt a pártszakadás bekövetkezése. Egy héttel az újratemetés után négytagú elnökséget hoz létre a Központi Bizottság (Grósz Károllyal, Németh Miklóssal, Nyers Rezsővel és Pozsgay Imrével). Grósz ugyan tagja az elnökségnek, de hatalmának egyértelműen vége. Egyszemélyi utóda nincs. Pozsgayt az MSZMP államfőjelöltjeként nevezik meg. (Ma már tudjuk, ez a lépés végzetes hibának bizonyult az állampárt vezetésétől. A maga logikája szerint kényszerpályára vitte az MSZMP-t a kerekasztal-tárgyalásokon, megkötötte delegációjának kezét a köztársasági elnök hatásköreiről, választásának módjáról és időzítéséről folytatott vitában.)

Térjünk is vissza a már az elmúlt évben, 1988-ban sürgetett kerekasztal-tárgyalásokhoz! Februárban az MSZMP ajánlata még két- és többoldalú megbeszélésekről szólt. Az állampárt vezetői alternatív szervezetként emlegettek mindenki mást, s úgy gondolták, kedvükre válogathatnak a lehetséges partnerek között. Márciusig az új és új pártok, mozgalmak, tömörülések fellépése uralta az eseményeket.

Aztán jött március 15. - s itt érdemes megállni egy gondolatnyi időre. Az állampárt a Hazafias Népfront és a KISZ útján felhívással fordult minden tömörüléshez, hogy közösen ünnepeljék meg a forradalom évfordulóját. El kell mondani, nem eredménytelenül: a szociáldemokraták és a kisgazdák utólag magyarázkodtak, mit kerestek a Múzeumkertben.

Az ellenzéki demonstráció lebonyolítására közös szervezőbizottság alakult. Összeállították az ellenzék 12 pontját, amelyet Cserhalmi György olvasott fel a Szabadság téren, a televíziószékház lépcsőjén. Ugyanitt beszélt a Magyar Demokrata Fórum nevében Csengey Dénes. A Kossuth téren Orbán Viktor és Kiss János szónokolt.

A Kónya Imre vezette Független Jogász Fórum nyolc szervezetnek küldött meghívót március 22-ére. (MDF, SZDSZ, Fidesz, Kisgazdapárt, Néppárt, Szociáldemokrata Párt, Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság, Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája.) Megalakult az Ellenzéki Kerekasztal (EKA), amelyhez később csatlakoztak a kereszténydemokraták.

A következő hónapok a belső viszonyok kialakításával, a tárgyalási taktikák kidolgozásával teltek el mindkét oldalon. Az EKA az egység megteremtésére törekedett, ki is mondták: Vagy valamennyien együtt tárgyalunk, vagy nem tárgyal senki. - az állampárt a megosztásra törekedett, akit lehetett, ekkor még külön-külön próbált asztalához hívni. Az EKA április 19-én döntött: Sólyom Lászlónak és Tölgyessy Péternek adott tárgyalási megbízást, akik nem saját szervezetük, hanem az egész tömörülés álláspontját képviselték. (S akkor megint egy közbevetés: az EKA nem volt egységes, ám hamar rájöttek arra, közös tárgyalási álláspont kialakítására csak akkor adódik esély, ha a megosztó kérdéseket sikerül levenni a napirendről, s a róluk lefolytatandó vitákat későbbre halasztani.)

Közben az Igazságügyi Minisztérium is gőzerővel dolgozott egy új alkotmány és a csatlakozó törvények tervezetén: az MSZMP ezekről kívánt két- és többoldalú konzultációkat folytatni. Jött az ellenzéki kerekasztal számára a súlyos dilemma: vagy végigtárgyalják az MSZMP-vel a demokratikus köztársaság egész felépítését (ezzel jogcím nélkül birtokolják a majd megválasztandó országgyűlés hatáskörét), vagy elzárkóznak a tárgyalásoktól, és akkor kockáztatják, hogy az állampárt egyoldalúan alakíthatja ki az új rend alkotmányos kereteit. A dilemmára az SZDSZ áprilisban kibocsátott programjában, a Kék könyvben megfogalmazottak adtak feloldást: nem az új rendszerről kell tárgyalni, hanem az oda vezető békés átmenet feltételeiről. Az új alkotmányos intézményeket majd a szabadon választott országgyűlés teremti meg. Meg kell alkotni viszont a választási törvényt, a pártok működését és finanszírozását szabályozó törvényt, ki kell gyomlálni a hatályos alkotmányból a demokratikus átmenetet akadályozó rendelkezéseket, felül kell vizsgálni a Büntető törvénykönyvet, hogy a választási küzdelmekben mindenki félelem nélkül vehessen részt, meg kell alkotni a szabad és pártatlan tájékoztatásról gondoskodó jogszabályokat, s biztosítékot kell teremteni arra, hogy a fegyveres testületeket ne lehessen bevetni az átmenet erőszakos meghiúsítása érdekében.

Június elején az MSZMP részére is sürgőssé vált, hogy a tárgyalások a nyilvánosság előtt is megkezdődjenek. (Közeledett június 16., Nagy Imréék újratemetése.) Az állampárt elfogadta az EKA tárgyalási feltételeit. Ám az MSZMP a tárgyalások konkrét eredményeit nem kívánta nyilvánosságra hozni. Július végén Fejti György közli: az MSZMP elutasítja a munkahelyi pártszervezetek felszámolását, a párt vagyonáról pedig nem hajlandó elszámolni. Válaszul az EKA felfüggeszti részvételét a párttörvényt tárgyaló munkabizottságban. Újra kaotikusak a tárgyalási viszonyok. Antall József javaslatára két hétre felfüggesztik a plénum működését. (Pozsgay Horvátországban nyaral.) A vita ismét a köztársasági elnök hatalmával kapcsolatos, már az EKA-n belül sincs konszenzus, főleg a tárgyalópartnerrel. Ismét jön Antall József, augusztus 29-én hangsúlyozza: a köztársasági elnököt a parlament választja, mert az államfő nem lehet önálló legitimációs forrással rendelkező, elkülönült hatalmi ág a parlament mellett . (Ismét egy adalék: a mai napig ez a gyakorlat a Magyar Köztársaságban.)

 Az ellenzék nem jutott dűlőre, így lényegében morálisan összedőlt az EKA. Egy belső megegyezés alapján azonban ez ekkor nem kerül(hetet)t nyilvánosságra - az EKA tagjai támogatottsága kisebbségének tudatában írt alá több megállapodást. Újabb fordulatot hozott szeptember 18.: Tölgyessy Péter felolvasta az SZDSZ vezetői által megfogalmazott nyilatkozatot. A mi indítványunk az, hogy rendezzenek népszavazást a demokratikus átmenetet alapvetően meghatározó kérdésekről. Döntse el a nép, hogy megerősíti-e az egyezséget, amiben az létrejött, s hogy mi történjen a vitatott ügyekben. Mindenekelőtt döntsön arról, hogy kivonuljanak-e a pártszervezetek a munkahelyekről; hogy csak a szabad választások után kerüljön sor az elnökválasztásra. Döntsön arról, hogy elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában vagy kezelésében lévő vagyonról, és hogy feloszlassák-e a munkásőrséget. Az országgyűlés gyorsan törvényt alkotott a munkásőrség feloszlatásáról és a munkahelyi pártszervezkedés tilalmáról.

Október utolsó napján november 26-ára kiírták az SZDSZ-által kezdeményezett népszavazást, az elnökválasztást pedig 1990. január hetedikére halasztották. A referendum eredménye közismert. Az év egyik legfontosabb eseménye: október 23-án Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök kikiáltja a legújabb Magyar Köztársaság megszületését.