Felkerült a vírus fonala, s azóta kanyarodik, sokszorozza szálait

Kurt Vonnegut Macskabölcső című szatirikus művében a tudomány eredményeit hatalmi törekvési célokra felhasználni igyekvő politikai beállítottság allegóriáját rajzolta fel nagy, piros orral, parókában, bohóccipőben. A macskabölcső, feltehetően keleti kultúrákból elterjedt, kézre és ujjakra felhurkolt cérnaalakzatokat megformáló játék, az ügyesség és a kreativitás gyakorlásának végtelenül egyszerű eszköze. Több ezerféle mintázatot képes két játékos összehangolt mozdulataikkal kialakítani, anélkül, hogy a szálak alkotta szerkezet szétesne.

A szintén keletről elterjedt SARS-CoV-2 vírus története olybá tűnik, mint egy macskabölcső. Fonál a kézen, és ahogy az újabb és újabb formák, együttállások szövetének ámulatában elveszünk, az a benyomás kerít hatalmába, hogy amit látunk, bonyolult és végtelen. Valamikor múlt év végén, talán egy kínai állatpiacon, talán máshol, felkerült a vírus fonala, és azóta kanyarodik, tekeredik, sokszorozza szálait, és már-már olyannak hat, hogy a kezekről a hurok átkerül a nyakakra, és szorul és szorul...

A macskabölcső további jellegzetessége, hogy a játék során kialakuló alakzatokban végig szigorú rend, szimmetria és leképezhetőség uralkodik. Nincs káosz. Ezeket a tulajdonságokat tekintve már egyáltalán nem hasonlít a SARS-CoV-2 vírus történetéhez. Vonnegut, pontosabban az emberiség egyik félresikerült technológiája kis híján kipusztítja az életet. Kis híján, teljesen nem sikerül. A teljes pusztulás annyira valószínűtlen, összeegyeztethetetlen világlátásunkkal, önbecsülésünkkel és legfőképpen hiúságunkkal, hogy még egy fikció sem képes azt elhozni.

A SARS-CoV-2 vírusnak töredéknyi esélye sincs kipusztítani az emberiséget, ami nem is állhat érdekében, hiszen akkor maga is velünk együtt pusztulna. Ezzel együtt komoly mennyiségű borsot tör az orrunk alá. Mindannyiunk orra alá. Nem csak kongói, ugandai falvak lakóinak, vietnámi szárnyasfeldolgozó üzemek munkásainak, intravénás droghasználóknak, szerencsétlenül járt vérátömlesztetteknek, oltásellenes szülők gyermekeinek orra alá. Most mindannyian tüsszögünk a fejünkre lapátolt borstól.

Összefogás és kölcsönös segítségnyújtás

Még a koronavírus-fertőzöttek számának drasztikus emelkedésekor sem érkeztek csőstül olyan hírek, hogy az USA világvége-hangulatba került volna. A tagállamok döntési autonómiája megnehezíti a koordinált, egységes vírusellenes védekezést, a megelőzést célzó rendszabályok uniformizált alkalmazását, ráadásul az utóbbi napokban egy, a korlátozások beszüntetését követelő tüntetési hullám is elindult. Ennek a látszólagos magabiztosságnak, amit Európából hajlamosak vagyunk tébolyodott felelőtlenségként értelmezi, megvannak a kultúrantropológiai gyökerei. Az amerikaiak a polgárháború óta nem szenvedtek el olyan súlyos, közemlékezetet és identitást meghatározó traumát, mint az Európát közvetlenül sújtó két világháború. A Pearl Harbor és a szeptember 11-i események okozta himlőhelyeket pedig nem lehet egy kalap alá venni az európai tömegsírok mételyes csúfságával. Az amerikai paranoia kizárólag politikai, nem egzisztenciális. Akárhogy is, a biztosítással nem rendelkező tömegek súlyos veszélyeztetettségének valós fenyegetettsége, az egészséghez való jog individualista, öngondoskodáson alapuló értelmezése következtében kongresszusi szinten kevés empátiát vált ki.

Az 1918-ban felbukkant, eleinte egyszerű, szokványos influenzának tűnő kór feltehetően az Egyesült Államokból indult. Onnan vihették át a katonák Európába, ahol először Spanyolországban jelent meg, majd szélsebesen tarolta le az egész kontinenst. Közben, a spanyolnáthának keresztelt megbetegedés visszaütött Amerikára is. Amint rájöttek a betegség terjedésének módjára, New Yorkban azonnal betiltották a köpködést, ami akkoriban nagy divatját élte. Mire karanténba helyezték a hajókat, előírták a maszkok viselését, és tisztálkodási és öltözködési tanácsokkal segítették a személyes higiénét, addigra a több, gyors egymás­utáni hullámban támadó járvány már megfékezhetetlen volt. Az éppen csak véget ért első világháború után a spanyolnátha több áldozatot követelt, mint maga a háború, összemosva a halálozási statisztikákat.

Mivel áll szemben az emberiség?

Ahhoz, hogy legyen esély eredményesebben szembeszállni egy betegséggel, mint ahogy az a spanyolnátha esetében sikerült, ismerni kell, hogy mivel állunk szemben. Az amerikai mentalitás és világlátás egyik hozadéka, hogy az országban hagyományosan és jelentős mértékben áldoznak tudományos kutatásra. Nemcsak a közvetlen gazdasági haszonnal kecsegtető alkalmazott kutatást, hanem a sokszor méltatlanul hanyagolt alapkutatásokat is kiemelten támogatják. Az alapkutatás értelmetlennek tűnő kérdéseken való, időt és pénzt pocsékoló merengésnek tűnhet, de hogy a felhalmozódó tudásanyag mikor illeszkedhet be a tudás fájának ágai alkotta nagy hálózati rendszerbe, vagy mikor válhat a gyakorlatban alkalmazható ismeretté, azt előre sosem lehet tudni. Magyarországon is van erre példa, ráadásul aktuális. A Pécsi Tudományegyetem Szentágothai János Kutatóközpont virológiai kutatócsoport munkatársai denevérek koronavírusait vizsgálták már jóval az első, emberi SARS-CoV-2 fertőzött megjelenése előtt, ami céltalan kíváncsiskodásnak tűnhet. Kutatási eredményeik később, a járvánnyal való küzdelemben alapvető fontosságúvá váltak.

Rózsa Lajos, az MTA Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadója kollégáival együtt felfigyelt egy lehetséges összefüggésre, amely szerint a jelenlegi járványban az elmaradottabb régiók alacsonyabb fertőzöttségi arányában szerepet játszhatnak a házi macskák. A szegényebb, természetközeli létformájú társadalmakban sokszor macskák tömegei veszik körül az embereket. A macskák koronavírusai okozta fertőzésen átesett egyének, a feltételezés szerint, immunizálódhattak. A harmadik világ túlszaporodott macskái az általuk terjesztett vírusokkal egyfajta természetes vakcináció fecskendőiként működhettek. Az USA-ban elszabadult koronavírus-járvány egyik lehetséges, bár kissé szürreális olvasata, hogy nincsen náluk elég macska. És így tovább; a megfigyelések és azok értelmezései egy szövőgép boronáiként szedik rendbe a macskabölcső fonalának őrjítő gubancát.

Mit remélhet az emberiség a koronavírus-járvány tapasztalatai alapján? Még korai megmondani, de ha a vonneguti választ sikerül elkerülni, akkor talán, majd egyszer, lehet még macskabölcsőt játszani maszk és gumikesztyű nélkül.