A szentmise története

Az áldozati aktus persze sokkal régebbi, mint maga a kereszténység, hiszen amióta ember az ember, mindig mutatott be áldozatot. Jézus hívei, az őskeresztények már az apostolok korában részt vettek misén, ami természetesen még nem ugyanolyan volt, mint a mai, bár sok tekintetben azonos elemekből épült fel. Arra, hogyan is zajlottak ezek a megemlékezést szolgáló együttlétek, a szentiratokból következtetnek a kutatók.

Az Apostolok cselekedeteiben Lukács ezt írja: „naponkint egy szívvel-lélekkel időztek a templomban, házanként végezték a kenyérszegést.” Innen tudjuk, hogy kezdetben kétféle szertartáson is részt vettek a hívek: a jeruzsálemi templomban a zsidók által végzett cselekményben, és magánlakásokban a keresztény misén, amire a kenyérszegés említése utal. A legrégebbi szertartáskönyv, a tizenkét apostol tanítását összefoglaló, az I. században keletkezett Didache arról tudósít, hogy a keresztények a megtört kenyér és a kehely fölött két hálaadó imát imádkoztak.

A IV. és VII. századi miserendre egyiptomi tekercsekből következtetünk

A II. század közepén szent Jusztin vértanú által a keresztények ártatlanságának bizonyítására írott anyagból ismerjük az őskeresztény mise tartalmát. E szerint: „közös imádságokat végzünk, majd az imák végével egymást békecsókkal köszöntjük. Ezután az elöljáróhoz kenyeret és vízzel vegyített bort hoznak. Ezeket ő átveszi és dicséri s magasztalja a mindenség Atyját, a Fiú és a Szentlélek nevével, majd hosszú hálaadó imát végez mindazokért a javakért, amelyeket őtőle kaptunk. Mikor befejezte a hálaadást, az egész jelenlevő nép felkiált: Ámen. Ezután a diakónusok kiosztják a jelenlevők között a kenyeret és a bort”. Későbbiekben azt is elmondja, hogy a keresztények ezt a szent kenyeret nevezik eucharisztiának. Sok olyan elem megvolt tehát már a II. századi szentmisében, amelyeket a mai hívek is gyakorolnak. Már van könyörgés, lecke, evangélium, szentbeszéd, békecsók, felajánlás, átváltoztatás, az Úr halálára való emlékezés, Ámen-éneklés, a pap áldozása, illetve a hívek áldoztatása. A korabeli imák szövegei nem maradtak fenn, így arról semmit sem tudunk, milyen hálaadó imákat alkalmaztak.

A IV. és a VII. század közötti miserendre egy Egyiptomban talált papirusz tekercsről következtetünk. Ezekben a századokban a liturgia alapvetően azonos a korábbi időszakkal. A Szentírás különböző helyeiről összegyűjtött apró megjegyzésekből vált világossá, hogy zsoltárokat, himnuszokat is énekeltek, részleteket olvastak fel az apostolok leveleiből, de olyan részletességgel kidolgozott liturgia, mint napjainkban, még nem volt.

A római mise ma is használt rendjét, az Ordót, a VI. és VII. század fordulóján uralkodó Nagy Szent Gergely pápa határozta meg és vezette be: lerövidítette a túl hosszú imákat, új helyet jelölt ki a Miatyánknak. Ő rendelte el azt is, hogy a kánon mindennap ugyanaz legyen, és megtiltotta, hogy azon bárki változtasson.

A VIII. századból származó Ordók arról tanúskodnak, hogy akkor már a maihoz nagyjából hasonló keretek között folyt a szertartás, és megjelentek a ma is felhangzó énekek: a Kyrie, a Glória (Dicsősség) és az Agnus Dei (Isten báránya) is.

A XVI. század közepén a tridenti zsinat sok munkát fektetett a mise megreformálásába. A zsinati atyák legfőbb törekvése a régi liturgia értékeinek megőrzése volt. Ezért a kevésbé értékes, területenként eltérően használt, idegen elemeket törölték a szertartásból. Az új misekönyvet Szent V. Pius pápa vezette be, annyi engedménnyel, hogy a legalább kétszáz éves helyi szokások megtartásához hozzájárult. Ezzel alapvetően kialakult a ma is használt szertartásrend.

Hazánkban Pázmány Péter bíboros prímás tette általánossá a Pius pápa által elrendelt gyakorlatot. Pázmány az addig egymástól eltérő hazai rendszerek egységesítése érdekében öt zsinatot hívott össze, amíg végül az utolsón, 1630-ban a résztvevők elfogadták, hogy az esztergomi Ordó helyett a rómait fogják alkalmazni az egész országban. Egy feltételt azonban szabtak. Pázmánynak az akkori pápához, VIII. Orbánhoz kellett fordulnia azzal a kéréssel, hogy a háromszáz éves szokásokat és a magyar védőszentek ünnepeit továbbra is megőrizhessék. A pápa az engedélyt megadta, és hálája jeléül Szent István ünnepét az egész egyházra kiterjesztette.

Ettől kezdve a XX. századig jórészt annyi változtatás történt a mise rituáléjában, hogy X. Pius pápa az 1900-as évek elején visszaállította az ősi gregorián énekeket, és csökkentette a szentek ünnepeinek számát. Fél évszázaddal később, az egyháztól való jelentős eltávolodást érzékelve Szent XXIII. János pápa összehívta az 1962-től 1965-ig tartó II. Vatikáni zsinatot. A kétezernél is több püspök részvételével megtartott zsinat igen sok változást hozott az egyház egész rendszerében. Tizenhat konstitúciót alkotott, köztük a szent liturgia megreformálásáról szóló, Sacrosanctum Consilium kezdetűt, amelynek alapján kiformálódott a mise mai szerkezete. Az addig hat szakaszból álló mise négy egységűvé vált: bevezető rész, igeliturgia, áldozati liturgia, befejező rész. Isten népének minél aktívabb lelki bekapcsolódása érdekében engedélyezte, hogy a latin helyett mindenhol anyanyelven folyjék a mise, habár a konstitúcióban még azt olvassuk, hogy lehetőleg a latin szöveget is meg kell tanítani a híveknek. Külön bizottság és a helyi püspökök feladatául szabta a végleges formák kimunkálását. Természetesen mindent a Szentszék elé kellett terjeszteni jóváhagyásra.

Az első, új rendszer szerinti misét, a Novus Ordót Szent VI. Pál pápa celebrálta 1969 áprilisában, mivel a zsinatot kezdeményező, XXIII. János pápa sajnos, nem érte meg a zsinat végét. A Szentszék 1966 februárjában hagyta jóvá a mise állandó részeinek magyar nyelvű fordítását. Dr. Hamvas Endre kalocsai érsek, a magyar püspöki kar akkori elnöke októberi körlevelében ismertette az új liturgiára vonatkozó rendelkezéseket, és advent első vasárnapjától kötelező lett a magyar nyelven tartott szentmise, ami kezdetben a papoknak és a híveknek egyaránt sok nehézséget jelentett.

A következő alkalommal a mise szerkezetével, tartalmi elemeinek megismertetésével foglalkozunk.