Hogyan dolgozzuk fel a szezonális depressziót és a gyászt?

„Aminek kezdete van, véget is ér egyszer” – mondta egyszer Buddha. Az elmúlás körülvesz bennünket, főleg ősszel, amikor számtalan különböző típusú tényező (hulló falevelek, korai sötétedés, halottak napja, mindenszentek) ráerősít erre, megnövelve ezzel a szezonális depresszió kialakulásának valószínűségét. A romló járványügyi adatok, hogy mindennap akarva-akaratlanul szembesítenek bennünket az elmúlással, csak tovább növelheti az általános elkeseredést, és a gyászba történő belesüppedés kockázatát.

Erről, valamint a gyász megéléséről és a kedélyállapot javításáról Bácskai Ágnessel, az Egészségfejlesztési Iroda klinikai szakpszichológusával beszélgettem.

Kollektív elfojtás

– Van egy alapvető viszolygás, távolságtartás, ha úgy tetszik tabu a társadalmunkban a halált és a gyászt illetően, holott nap mint nap szembesülünk vele. Normális dolog ez?

– A társadalom kollektív elfojtással viseltetik a gyász iránt, nem igazán beszélünk róla, pedig az elmúlás a mindennapjaink részét képezi. A Covid betörése miatt arculcsapásként jött, hogy minden nap szembesülünk a járványügyi adatokkal, hogy nap mint nap halnak meg emberek a vírus miatt. Persze halálozás eddig is volt, de nem ennyire direkt módon jött velünk szembe minden nap. Az elmúlás szépen megmutatja magát a természetben is, gondoljunk csak a fák hulló leveleire.

– Ettől az érzéstől vagy jelenségtől történő eltávolodás miért alakulhatott ki?

– Ennek rengeteg oka van, a Covidot megelőző időkben nem képezte a mindennapok részét. A városiasodás miatt az ember kikerült a természetből, nem elsődleges prioritás az, hogy állatot tartsunk, nem vesznek körül, nem pusztulnak el. Az élet körforgása távolodik tőlünk. Ezt még az is felerősítette, hogy az orvostudomány a vívmányok révén folyamatosan fejlődik, egyre tovább élünk, és nem akarunk megöregedni, nem akarunk tudomást venni a halálról, a gyászról és az elmúlástól.

– Kellene?

– Természetesen. Nézzük csak meg, korábban voltak hagyományaink, amelyek mára szinte teljesen eltűntek a társadalomból: mostanság nem beszélünk a fájdalmunkról, a szülő védi a gyerekét a temetéstől, hogy ne szembesüljön a gyásszal. Régen volt a virrasztás a halott mellett, a halotti tor „intézménye” is létezett. Volt idő, amikor az özvegyek egy évig feketében jártak. A gyász manapság inkább a temetőre korlátozódik, ott testesül meg, ott emlékezünk a hozzátartozóinkra, holott nem csak ott és egy évben egyszer kellene.

A gyász folyamatai

– Hogyan lehet mindezt a folyamatot jól helyesen kezelni?

– Biztos, bevált recept nincsen, a veszteség a mindennapi élet része, ki kell fejezni, meg kell élni a vele járó érzéseket, fájdalmat. Lehet szakaszokról beszélni, de ez nem törvényszerű. Akinek a hozzátartozója beteg, abban az esetben van idő felkészülni az elengedésére, ez az úgynevezett „anticipációs gyász”. Persze van, amikor nem lehet felkészülni a veszteségre, ilyenkor beszélhetünk egyfajta „tagadásról”, amikor a történések szinte sokkolják az illetőt. Ezt követi a kontrollált szakasz, amikor a temetés körüli teendőkre készülünk, majd maga a temetés. A tudatosulás és a szembenézés után történhet még egy nagy lelki „megborulás”, ebbe ilyenkor rendesen bele lehet süllyedni. Jelentkezhetnek vizuális, akusztikus hallucinációk az elhunyttal kapcsolatban – ez a gyász normális része. A valóság furcsa érzékelése (derealizáció), mintha nem is az én testemmel történnének az események (deperszonalizáció), ilyen típusú tapasztalatok is felbukkanhatnak. A gyász ideje alatt lehetnek pszichoszomatikus tünetek is, de ezek mondhatni normális kísérői a folyamatnak. Akkor van probléma, ha valamelyik tünet állandósul. Ha a folyamat egy bizonyos szinten megreked, vagy annak valamely fázisában benne ragadunk, akkor érdemes szakemberhez fordulni. (Erre nálunk felnőtt és gyermek tekintetében is van lehetőség az Egészségfejlesztési Irodában.)

– Hogyan lehet ezt a folyamatot „átvészelni”?

– A gyászmunka szempontjából fontos a jóra is gondolni az elhunyttal kapcsolatban. A temetőtől elvonatkoztatni, és arra koncentrálni, hogy életében mennyire jó és fontos dolgokat tett, elmenni azokra a helyekre, amiket ő is kedvelt és szeretett. A gyász feldolgozása során a realitással, veszteséggel való szembenézés, az egyre tudatosabb emlékezés előmozdítja az adaptációt, amikor belső képként megtartom a szépet – bűntudat nélkül megélem a jó dolgokat.

Ott van még az emlékezés órája. Ez azt jelenti, hogy napi, heti, havi szinten valamennyi időt gondolunk az elhunytra. Naplót lehet vezetni az érzéseinkről, mit adott, mire emlékeztet, miben hasonlítok rá, mit tanított nekem stb. Tevőlegesen hozzájárulni bizonyos dolgokkal a kedélyállapot javításához: kilépni a természetbe, fényterápiát alkalmazni, kimozdulni a megszokott rutinból.

– A gyászoló környezete hogyan tud ezen segíteni?

– Kulcsfontosságú, hogy akkor segítsünk, amikor a gyászoló igényli, kéri. Ha társként elfogadjuk, hagyjuk, hogy a szerettünk megélje a gyászát, toleránsabban viseltetünk irányába, meghallgatjuk, akkor könnyíthetjük meg a gyászfolyamatát. A támogatásban a közhelyeket ilyenkor ajánlott hanyagolni, és ha lehet, minden más téren levenni a válláról a terhet. A gyakorlati segítségnyújtás, például egy egyszerű bevásárlás, takarítás is segíthet a túlélésben. Önsegítő könyvek, gyermekeknél mesék is szolgálhatják az életbe való visszatalálást. Ez a legtöbb, amit ebben az esetben tehetünk.