A háborús élmények meghatározták az emlékiratok szerzőjének életét

Második rész: A szovjet bombázás

Csodás októbernek indult

„Október 3-án, kedden, csodás meleg nap után langyos este volt. Mikor besötétedett, csak a konyhában gyújtottunk villanyt, és készült a vacsora. Tea volt libazsíros pirítóssal és hozzá fejenként laktatásul két szem főtt krumpli. (…) Amint ropogtattam a fölséges ízű pirítóst, hallom ám egy repülőgép motorzaját. Apám is hallotta. Kezünkben a pirítóssal mindhárman kimentünk az udvarra, túl a fűre kivetülő fényen, és felfelé nézegettünk, a fejünk felett a sötétben láthatatlanul köröző repülőgépet keresve. Ragyogtak a csillagok. Eltévedt, és nem tud hol leszállni? – morfondírozott hangosan apám.”

Minden világossá vált

Fercsik János, az akkor 12 éves békéscsabai diák visszaemlékezésében az olvasható, hogy 21 óra 30 perc körül lehetett, amikor a repülő a függőleges csövén át ledobott egy Sztálin-gyertyát Békéscsabára. Nappali fény öntötte el a ligetet, a focipályát, a Ber­thóty-teret, a körgátat, az egész VI. kerületet. Akkora fényár lett, hogy akárhol újságot lehetett volna olvasni a szabadban. A Sztálin-gyertya ropogott a magasban, hullott belőle a parázs, lent meg csodálkozva nézték egymást az emberek. Az udvarok, a kertek csupa fényben álltak.

Félelem és menekülés

„Nem sokáig gyönyörködhettünk. Meghallottuk a sivítást, a lehulló bomba ismert sivítását, vége lett a bámészkodásnak, mert már robbant is a légiakna a ligetben. Leírhatatlanul, elmondhatatlanul nagyot szólt recsegve az esti csendben a robbanás. Bele­rázkódott a tüdőnk, a gyomrunk, mindenünk. A tanyára – kiáltotta apám, és abban a pillanatban futni kezdtünk anyámmal ki az utcára, majd jobbra fordulva a legrövidebb úton ki a szántóföldek közé. Nem értünk el két háznyira sem, újabb fülsiketítő robbanás hallatszott, most már közelebbről. Önkéntelenül is hasra vágtuk magunkat az árok füvében, és a hátunkra már hullottak is a rögök. (…) Kocogott a fogam a rémülettől. Tovább rohantunk, lélekszakadva. Apám csak a villanyt oltotta el, és az utcaajtót zárta be, de nem bírt minket utolérni. Az első kukoricaföldek között húzódott az a védelmi lövészárok, amit a németek ásattak a lakossággal. Ebbe ugrottunk bele lihegve, levegő után kapkodva. Mellettünk, fent a dűlőúton mindenki némán rohant kifelé, a tanyák közé. De ami hajmeresztő volt, hogy a kutyák is némán rohantak kifelé, a szántóföldek közé. Apámnak kiáltottunk, s beugrott mellénk a lövészárokba. Már vége van – mondta. És tényleg vége volt, mint ha mi sem történt volna. Újra csendes meleg este lett, és hazamehettünk.”

Életek munkája veszett el

Fercsik János emlékirataiban olvasható, hogy másnap a padtársa, Papp Sándor mindössze egyetlen szál rövidnadrágban, ingben, táska és minden nélkül érkezett meg az iskolába. Szomorúan mesélte, hogy „kibombázták őket” az este, úgy van felöltözve, ahogy vacsorázott.

„Kapott tőlünk papírt, tollat, ceruzát, és az én tankönyvemet nézhette óra közben. Kiderült, hogy ők is kirohantak a tanyák közé. De mikor visszaérkeztek, az udvarukon egy hatalmas bombatölcsért találtak. A házuk teljesen összedőlt, csak a hátsó és oldalsó falak maradtak állva. Mindössze a hátsó fészerből maradt meg valami, ott aludtak. Mindenük odaveszett.”

Légoltalom és elsötétítés

Fercsik János naplójából kiderül, már másnap délben megjelentek a plakátok Békéscsaba utcáin: szigorú elsötétítés lép életbe, a leghalványabb fénysugár sem szűrődhet ki alkonyattól reggelig sehonnan, és nyílt fényforrást használni vagy szabadban tüzet gyújtani tilos, a járművek sem gyújthatják meg lámpáikat. A fiú délután, liba­legeltetés után megszemlélte az esti bombázás pusztítását. Konstatálta, hogy a ligetben egy érintőgyújtásos légiakna hullott a kertészet legmagasabb bükkfájára, és annak a tetején robbant fel. A bükkfát és a környező jegenyéket derékig letarolta, a földön, a fák között halomban hevertek a gallyak és a lombrészek. A focipályán a szöglet­zászlóra esett a bomba négyméternyi mély tölcsért váj­va. Repeszei iszonyú erővel repülhettek szét, könnyedén lyukat ütöttek a pálya betonkerítésén. Fercsik János elképzelte, hogy miként mehet át egy ember mellkasán, és üthet tenyérnyi lyukat egy hasonló bombarepesz. Látszott, hogy szovjet repülőgép bombázott, a németek a Berthóty-téri javítóállomását vagy a lőszerraktárat akarták eltalálni, megsemmisíteni, de kárt egyikben sem okoztak. Lakóházakban annál többet.

Folyton készenlétben

„Sötétben vacsoráztunk, a nyitott konyhaajtón csak a csillagok fénye szűrődött be. Úgy feküdjünk le, hogy egy pillanat alatt fel tudjunk öltözni – figyelmeztetett apám. És igaza lett. Alig aludtunk el, máris hallatszott távolról a repülőgép zúgása. (…) Felöltözve loholtunk anyámmal az utcaajtó felé. A sarkon régen befordultunk, és szaladtunk a kutyákkal együtt kifelé, amikor ledobta a Sztálin-gyertyát a repülő. Beugrottunk a lövész­árokba, és apám is beugrott, amikor az első bomba robbant a Körös-parton. Ezek a bombák a villanytelep körül hullottak, mert a villanytelepet akarták tönkretenni, de csak családi házakat találtak el.”

Állandósult bombázás

Fercsik János naplójából kiderül, ettől a naptól kezdve egy héten keresztül rendszeressé váltak az éjszakai bombázások, később már a német repülők jártak vissza. A család mesteri tökélyre fejlesztette a ruhák előkészítését lefekvéskor. Tudták, ha jön a légitámadás, csak egy villámfelöltözésre marad idő a menekülés előtt. Sorozatosan rekordokat javítottak a futásban.

Sötétben vacsoráztunk, csak a csillagok fénye szűrődött be

Mély nyomokat hagytak

A II. világháborús bombázások során a magyar légvédelem összesen tizenöt-húsz támadógépet tudott lelőni. Október 6-án a Szovjetunió Vörös Hadserege elfoglalta, majd megszállta a várost.

„Az elsötétítés véremmé vált, és később sokat szenvedtem emiatt. Sokáig, nagyon sokáig. Már húszéves is elmúltam, és az egyetemen még mindig rosszul éreztem magam, amikor valaki villanyt gyújtott úgy, hogy előtte nem húzta be a függönyöket. Nem egyszer önkéntelenül felálltam, és elsötétítettem az ablakokat. Régen házasok voltunk a feleségemmel, az ablakainkon ott függtek a sötétítő-függönyök, s villanygyújtáskor előbb azokkal kellett elsötétíteni, hogy egyetlen fénysugár se szűrődhessen ki. Harminc­éves korom után tűnt el belőlem lassan ez a késztetés, és már nem zavart, hogy villanygyújtáskor ömlik kifelé a fény az ablakokon a sötétbe. Az pedig, hogy minden holmimat mindig rendben egy helyre rakom, főleg este lefekvéskor, az a véremmé vált…”

Sokak sírján szerepel az októberi dátum

Ugrai Gábor történelemtanár elmondta, Békéscsabán a II. világháborús harci események szep­tember 21. és október 6. között lezajlottak, ám a köztemetőkben így is sokak sírtábláján szerepel a halál időpontjaként az utóbbi dátum.

Bizonytalan, összesen mennyien veszítették életüket, ártatlan civilek és katonák egyaránt. Kiemelte, a szeptemberi bombázás után még javában dolgoztak a helyiek a kárenyhítésen, amikor világossá vált, hogy közeleg a front. Románia még augusztusban kiugrott a tengelyhatalmak szövetségéből, és az ekkor már előrenyomuló szovjet csapatokkal a korábbi német szövetségesek ellen fordult. A magyar hadvezetés célja az volt, hogy elérje a Déli-Kárpátok hágóit, és lezárja azt a szovjet, román csapatok előtt. Erdély hadszíntérré vált, a túlerővel szemben tehetetlenek voltak a mieink, a román és a szovjet erők visszafoglalták az észak-erdélyi területeket. A magyar csapatok kénytelenek voltak a Tiszáig visszavonulni. A szovjet katonák október 6-án hajnalban indultak el, és egy nap alatt elfoglalták az egész megyét.

– Békéscsabára a Corvin utca felől érkeztek, és mivel a várost külön nem védték, nem is lőtték szét a szovjetek – mondta el Ugrai Gábor, hozzátéve, ennek ellenére köztudott, hogy a szovjetek erőszakosan viselkedtek, fosztogattak, romboltak. Példaként említette, hogy az evangélikus nagytemplom tetején lévő csillag üvegcsúcsai közül egy kivételével mindet a szovjetek lőtték ki. Az emberek nagy része a tanyákra menekült, de hogy kinek esett baja, és kinek nem, sokszor csak a szerencsén vagy Isten kegyelmén múlt.