A győztes pozsonyi csatáról viszonylag kevés információval rendelkezünk

Dunaújváros – A történészek a honfoglalás végének tekintik ezt az eseményt. A Keleti Frank Királyság egyike volt a felbomló Frank Birodalom három utódállamának a Középső Frank Királyság és a Nyugati Frank Királyság mellett. Ez az államalakulat a Német-római Birodalom és a mai Németország elődje volt a korai középkorban. Árpád a magyar törzs­szövetség nagyfejedelme volt a honfoglalás idején, és tőle származnak az Árpád-házi uralkodók, akik a következő négy évszázadon keresztül uralkodtak Magyarországon. Felesége nevét nem őrizte meg a történetírás, öt fiának neve viszont fennmaradt: Liüntika/Levente, Tarkacsu/Tarhos, Jelek/Üllő, Jutocsa/Jutas és Zolta/Solt. Ma is vita tárgyát képezi, hogy a pozsonyi csata idején Árpád egyáltalán élt-e még, egyes történészek szerint Árpád a halálakor kb. 60 éves lehetett, és halálhíre válthatta ki a keleti frankok támadását, de erre sincs korabeli adat.

A keleti népvándorlás a honfoglalással ért véget

A honfoglaló magyarok 895–900. között történt benyomulása után a magyar fennhatóság területe 907-re nyugat felé már megközelítette a mai Ausztria területén lévő Enns folyó vidékét, és magában foglalt olyan területeket, amelyek addig a Keleti Frank Királyság részét képezték. A frank nép nyugati germán eredetű volt, nevük jelentése merész vagy féktelen. Közülük is a bajorok voltak azok, akik látván a magyar veszélyt, döntő csapást szándékoztak mérni a magyarokra, hogy megsemmisítsék, majd végleg kiszorítsák őket a Kárpát-medencéből. Miután 899-ben elhunyt Karintiai Arnulf keleti frank király, aki egyébként jó viszonyt ápolt Árpáddal és népével, később a magyarok Friuli Berengár itáliai királlyal léptek szövetségre, amit a bajorok nem néztek jó szemmel. Arnulf trónjára a mindössze 14 éves fia, Gyermek Lajos került, aki helyett valójában Hatto mainzi érsek uralkodott, akit aggasztott a magyarok rendszeres betörése a nyugat-európai területekre, ezért tanácsára Gyermek Lajos tárgyalásra hívta meg a magyarok képviselőit, akiket azonban orvul megtámadtak és legyilkoltak. Az incidens csak olaj volt a tűzre, ugyanis a magyarok addigra már végleg elfoglalták a Dunántúlt, amelyet a római kortól Pannóniának neveztek, és Linzig jutottak előre. Délen viszont meghódították a Temesközt, Bácskát, Bánátot és Szerémséget, valamint a Dráva–Száva közét is. Északon pedig végleg felszámolták a Morva Fejedelemséget, majd Moraviát elszakították a Keleti Frank Királyságtól.

A magyar sikerek láttán a frank uralkodói körök úgy határoztak, hogy döntő támadást indítanak az „ázsiai eredetű hordák” ellen, majd esetleges győzelmüket követően visszaszerzik az általuk korábban birtokolt területeket, valamint keletebbre tolják ki határaikat. A frank király a támadással Luitpold bajor herceget és Theotmár salzburgi érseket bízta meg. A hadjáratra a Bajor Hercegség a feudális hadkötelezettség alapján mozgósította a teljes bajor haderőt, ezáltal a herceg és az előkelők katonai kísérete mellett minden hadkötelezett szabad földbirtokost is.

A csata menete a következő volt

A többségében bajorokból álló frank sereg 907. június 17-én indult meg Ennsburg­ból (ma Enns, osztrák város Felső-Ausztriában, az ország legrégebbi városa, városjogát még 1212-ben kapta). A keresztény haderő három oszlopban vonult fel a Duna vonalán. A folyó bal oldalán Luit­pold bajor herceg serege haladt, a túlsó oldalon Theotmár salzburgi érsek csapatai mentek Pozsony irányába. A harmadik sereg, amely a felvonuló hadinép élelmezéséről gondoskodott, Sieghard bajor herceg parancsnoksága alatt tevékenykedett, és a hajóhadával a Dunán nyomult előre. Sem a bajor, sem pedig a magyar sereg számarányára vonatkozólag nincs megbízható adat, különböző találgatásokról lehet olvasni, de ezek erősen megkérdőjelezhetőek.

A magyar sikerek láttán döntő támadást indítottak az „ázsiai hordák” ellen

A csata menete a korabeli feljegyzések szerint – nem teljesen pontosak az adatok – a következőképpen alakult: A magyarok mindenféleképpen meg szerették volna azt akadályozni, hogy a Duna két partján lévő sereg egyesüljön, így hatalmas nyílzáport zúdítottak a frank seregre, ezzel elérték azt, hogy a keresztény csapatok nem tudtak átkelni a folyón, továbbá égő nyilakkal igyekeztek felgyújtani az utánpótlást szállító hajókat. Miután így elvágták a két sereget az utánpótlástól, hirtelen támadtak, és alkalmazták azt a híres harci taktikát, amitől egész Európa rettegett. Gyors lovaikon támadásba lendültek, közben folyamatosan nyílzápor alatt tartották az ellenséges erőket, majd hirtelen megfordultak visszavonulást színlelve, lovaikon egy gyors félfordulattal előrántották íjaikat, és az őket üldözőbe vevő katonákra lőve halálos csapást mértek a bajor seregre. Más források szerint a magyarok már előzőleg szétverték Theotmár salzburgi érsek seregét, majd azt követően végeztek Luitpold herceg seregével is, teljesen mindegy, hogy is történt, egy biztos, a bajor sereg hatalmas vereséget szenvedett. Az ütközetben Luitpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is elesett. Szinte a teljes bajor nemesség és számos keresztény pap is életét vesztette a csata során. A győztes magyar lovasság egészen Ennsburgig üldözte a még megmaradt keresztény sereget, a városban egy tartalék hadsereggel várakozó királynak is csak nagy szerencsével sikerült elmenekülnie.

A magyar győzelem után történt

A győztes pozsonyi csata után a magyarok újabb területeket nyertek, egészen az Enns folyóig jutottak el, 955-ig ez a folyó képezte a magyar nyugati határvonal egy részét, és lényegében ezzel az ütközettel befejeződött a honfoglalás kora. A győzelem megszilárdította a Magyar Nagyfejedelemség helyzetét a Kárpát-medencében, ezzel a diadallal a magyarok minden európai hatalom felé jelezték azt, hogy velük még itt hosszú ideig számolniuk kell. A pozsonyi győzelem után egészen II. Konrád német-római császár 1030-as támadásáig nem lépett nyugati támadó hadsereg magyar területre. A németek ezután egyre alaposabban kezdték el kutatni a sikeres magyar harcmodor titkát, rájöttek, hogy a magyarok fő erőssége a lovak erőnlétében és nyilaik minőségében rejlik, de a megszerzett tudást a gyakorlatban még sokáig nem tudták alkalmazni.

A pozsonyi csatáról viszonylag kevés információval rendelkezünk, mivel kevés forrás tudósított róla megbízhatóan, részletei pedig jórészt máig ismeretlenek. Ezért rengeteg tév­hit is övezi ezt az eseményt, sokan hatalmas jelentőséget tulajdonítanak neki, annak ellenére, hogy korabeli források alig említik.

Egyik legelterjedtebb tév­eszme, hogy a pozsonyi magyar győzelem az egyetemes hadtörténelem egyik legnagyobb bravúrjának számít, ezért az amerikai West Point Katonai Akadémián kötelező vizsgaanyag a pozsonyi csata. Ez azért is valószínűtlen, mert a csatáról nagyon kevés hiteles adat maradt meg, a modern hadtörténelem és hadászati oktatás pedig pontos információkon alapszik. Az viszont igaz, hogy a West Point Katonai Akadémián konzultációs témaként valóban szerepel a pozsonyi csata, csak úgy, mint számos más ütközet a magyar történelemből.

Sokan foglalkoznak ma is az ütközettel

A híres amerikai katonai akadémián kívül a világ számos hadászati iskolájában is tanítják a híres középkori magyar könnyűlovassági harcmodort, de sok konkrétumot a pozsonyi csatával kapcsolatban ott sem említenek.

A másik állítás sem áll meg igazán szilárdan a lábán, ami arról szól, hogy a magyarok ellen egy akkori összeurópai koalíció vonult hadba, amelynek végső célja a magyarok kiirtása lett volna. A tévedés talán a latin nyelvből való rossz fordításnak tulajdonítható, ahol kiirtással azonosítottak több más olyan kifejezést is, mint például a legyőzés vagy elüldözés szavak. Az vitathatatlan, hogy idegen népnek tartottak bennünket, magyarokat az akkori Európa szívében – sokan még ma is annak tartanak bennünket –, ennek ellenére az akkori bajor hatalom célja elsősorban inkább a dunántúli és egyes felvidéki területek visszahódítása volt.

Az Árpád utáni fejedelmekről azt tudjuk, hogy előbb 947-ben Jutocsa fia, Fajsz lett a fejedelem, majd őt az uralkodói székben Zolta fia, Taksony követte 955-ben. Taksony ágán pedig sorra következtek a későbbi Árpád-házi uralkodók, először Géza, majd Vajk (Szent István király).

Végezetül fontos elmondani, hogy a kevés információ ellenére a győztes pozsonyi csata egy új fejezetet nyitott a magyar történelemben, Árpád vezér utódai pedig ennek az ütközetnek is köszönhetően lefektették azokat az alapokat, amelyeken hazánk már évszázadok óta nyugszik.

A cikkhez felhasznált irodalom

Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Budapest, 1986.

Cey-Bert Róbert Gyula: A pozsonyi csata – Hadiparancs: „Irtsátok ki a magyarokat!”, Püski Kiadó, Budapest, 2013.

Bánlaky Károly, Bánlaky József – A magyar nemzet hadtörténelme I–XXII. A 907. évi német támadás.. Budapest (1928–1942).

Csorba Csaba. Árpád népe, Tudomány – Egyetem, Kultur­trade Kiadó. Budapest, 1997.

Bóna István: A magyarok és Európa a IV–X. században. Budapest, 2000.

Dienes István: A honfoglaló magyarok. Budapest, 1972.

Zimonyi István: A honfoglaló magyar haderő létszáma. Fegyveres nomádok, nomád fegyverek. Budapest, 2004.