Nagy Szulejmán szultán hadat üzent II. Lajos magyar királynak

Annak ellenére, hogy II. Lajos az oszmánok elleni harchoz kapott némi segítséget Csehországtól és a római pápától, a középkori magyar állam belebukott ebbe a háborúba. A katonai vereség okait a több évtizeddel előtti időkben kell keresni. Hunyadi Mátyás halála után a hozzá nem értő kormányzásnak és a különböző széthúzásnak köszönhetően Magyarország egyre inkább anarchiába süllyedt. A déli végvárak állapota folyamatosan romlott, a bennük szolgálatot teljesítő katonák felszerelése egyre elavultabb lett, a tüzérségét és a Száva folyó vonalát védő hajóhadat pedig egyszerűen leépítették. Az előre látható török veszedelem ellenére a magyar nemesség ragaszkodott előjogaihoz, ezért nem volt hajlandó egy komolyabb hadsereg felállítására. A Dózsa György vezette parasztfelkelés is csak rontott a helyzeten, a központi budai kincstárnak egyre csökkenő jövedelemmel és állandó pénzhiánnyal kellett szembenéznie, ami szintén a hódítok malmára hajtotta a vizet.

A török fenyegetés már a 14. században elkezdődött

I. Lajos akkori magyar király még nem tudta kellőképpen felmérni az oszmán veszedelmet, mert a törökök nem rendelkeztek akkora erővel, hogy azzal fenyegetni tudták volna a Magyar Királyságot. Hódításaikat általában a Fekete-tenger és a görög partok mentén hajtották végre, főleg Bulgária határainál. Közvetlen török támadás az 1370-es évek közepéig nem érte Magyarországot, de még az első betörés sem volt meghatározó. Luxemburgi Zsigmond későbbi magyar király már komolyabban foglalkozott a török fenyegetéssel, ezért megerősítette déli várait és hadseregét, de ennek ellenére a török két jelentős győzelmet (1396-os nikápolyi és az 1444-es várnai csata) aratott a magyarok felett. Hunyadi Mátyás felmérte, hogy Magyarország egyedül képtelen lesz feltartóztatni a török előrenyomulást, ezért európai keresztény összefogást sürgetett. Miután meggyőződött róla, hogy az európai országok a magyarok vállára próbálják tenni a török elleni harc nagy részét, arra törekedett, hogy cseh és a német koronát megszerezze, majd így vezetése alatt egy erős hátországot teremtsen, ami döntő fontosságú lett volna az oszmánok elleni harchoz. Mátyás királynak ugyan erős hadserege volt, de ennek ellenére tudta, hogy hosszú háborúra kell berendezkednie, ami hatalmas összegekbe kerül. Mátyás halála után ugyan hadvezérének, Kinizsi Pálnak még sikerült néhány győztes csata és egy sikeres szerbiai hadjárat következtében távol tartania a törököt a magyar határtól, de Kinizsi halála után Magyarországon egyre inkább káosz alakult ki, amit árgus szemekkel figyeltek a törökök. Az akkori Magyar Királyságban a különböző vezető tisztségeket főurak és főpapok kapták meg, akik hatalmukat arra használták fel, hogy olykor egymás rovására gazdagodjanak meg és egyáltalán nem érdekelte őket a török veszély.

A magyar védekezés nem volt megfelelő

Mátyás Fekete seregének megsemmisülése után az országnak nem volt mozgó hadereje annak ellenére, hogy törvény mondta ki, hogy a megyéknek, az egyháznak és a nemeseknek mennyi katonát kell kiállítaniuk. A felszerelés katasztrofális volt, korabeli jelentések szerint a lovasság zöme nem rendelkezett megfelelő páncéllal és fegyverrel. A végvárakban szolgálatot teljesítők csak háború ideje alatt kaptak zsoldot, békeidőben takarékossági okból kifolyólag csak készenléti pénzhez jutottak, ami a zsold töredéke volt. A várak falai omladoztak, tüzérsége elavult volt, az új nagy kaliberű ágyúkkal szemben kiszolgáltatottakká váltak. A magyar döntéshozók nem fordítottak kellő figyelmet a török veszélyre, így csak idő kérdése volt, hogy mikor indul be egy hatalmas oszmán hadigépezet, mely szinte egyszerre fogja ostrom alá venni a déli várakat, majd azok elfoglalása után megkezdheti az ország leigázását. Magyarország nemzetközi tekintélye csökkent, még azelőtt a török követek rendszeresen keresték fel a magyar királyi udvart, később már a magyar küldötteknek kellett Konstantinápolyba utazni, hogy valami formában fenn tudják tartani az ingatag békét. A kapcsolatok annyira meggyengültek, hogy a magyar királyi udvarban egyre kevesebbet tudtak a törökök eseményekről, így nem voltak tájékozottak egy nagyobb hadjárat előkészületeiről sem. Az állandó török betörések következtében Dél-Magyarország népessége szinte teljesen megsemmisült.

II. Lajos lett az új magyar uralkodó

Lajos mindössze tízéves volt, amikor trónra került apja, II. Ulászló halála után és mivel még kiskorú volt, kezdetben a kormányzást egy 28 tagú régens testület végezte. Öröksége egy kiürült kincstár és egy pártküzdelmektől megosztott ország volt. A fiatal királynak később több hazai és nemzetközi konfliktus következtében sikerült ugyan némi hatalomra szert tenni, de mivel komolyabb élettapasztalattal nem rendelkezett, ezért nem lett belőle igazi markáns államfő. Annak ellenére, hogy foglalkoztatta az ország védelmének a megerősítése, de komolyabb haderő toborzására továbbra sem volt elég pénz. Lajos igyekezett felmérni az ország helyzetét és a török fenyegetettség mértékét, ezért 1519. április 1-én egy hároméves fegyverszünetet kötött az eléggé agresszív Szelim török szultánnal, ami kiváltotta egyes európai országok és a Szentszék nemtetszését. A következő évben viszont meghalt Szelim, a trónon fia, I. Szulejmán követte, aki szinte azonnal közép-európai terjeszkedésbe kezdett. Előtte viszont Budára küldte Behram csauszt (török katonai rang), hogy tárgyaljon a magyar-török béke folytatásáról. Magyarország nem volt felkészülve egy háborúra, ennek ellenére a szultán megbízásából Budára érkező követtel a király nem hosszabbította meg azonnal a meglévő békét, hanem hónapokon át sikertelenül egyeztetett a pápai, a császári és több európai udvarral. Lajos börtönöztette Behram csauszt, húzta az időt, de nem sikerült megfelelő külföldi támogatást szereznie, így egyedül kellett szembenéznie az első hadjáratára készülő Szulejmánnal. Magyarországon a rendek is ellene voltak egy háborús tervnek, a lengyel uralkodó is óva intette Lajost a háborútól. A magyar király viszont a háború mellett döntött, mivel a békeidőben történő betörések egyre súlyosabb károkat okoztak az országnak. Védekező háború helyett Lajos nyílt összecsapásban kívánta eldönteni a kérdést, szerinte, ha sikerül győzelmet aratni, úgy hosszabb időre gátat vethetnek a további oszmán terjeszkedésnek.

A török uralkodó támadásba lendült

A szultán megalázónak érezte azt, ahogyan a magyar udvarban követével bántak, ezért 1521. május 18-án maga döntötte el a kérdést, mintegy 60 000 fős, európai és ázsiai csapatokból álló seregével megindult Magyarország ellen. A Szófiában összeülő török haditanács erre vonatkozóan több tervet is készített, és elsősorban Szabács és Nándorfehérvár elfoglalását tartotta fontosnak. Miután az említett várak török kézre kerültek, azzal súlyos sebet ütöttek a magyar végvárrendszeren. A török és a magyar hadsereg között minőségi különbség volt, így Lajos király még csak meg sem próbálkozott az elveszített erődítmények visszafoglalásával. A Dunán és mellékfolyóin egyaránt állomásoztak magyar és török flottillák, a törököké sokkal jobb volt létszám és kiképzettség tekintetében is. A magyar hadihajók legfeljebb ellenséges betörések megállítására voltak alkalmasak, lomhán mozogtak és nehezen lehetett manőverezni velük. Az oszmán hadsereget Szulejmán korában igencsak felfejlesztették, egyre több katona kapott muskétát (kézi tűzfegyverek csoportjába tartozó fegyver, a mai kézi lőfegyverek elődje), egyre nagyobb hatótávolságú és korszerűbb ágyukat vetettek be, a sereg magvát pedig a janicsárok és a szpáhik (különleges lovas katona) alkották. Szulejmán az akkori Európa egyik legjobb hadseregével rendelkezett, messze felülmúlva a magyar király erőit.

Magyarországon a rendek is ellene voltak egy háborús tervnek

A magyar királyi udvarban sokáig nem is tudtak a török támadás megindulásáról, némi mozgósítás történt, miután a törökök elfoglalták a déli végvárakat, de összecsapásra nem került sor. Az 1521-es török támadás halálos sebet ejtett a magyar végvárrendszerben, de ennek ellenére akkor még Szulejmán nem kockáztatott meg egy Buda elleni támadást, hanem hogy megóvja ázsiai csapatait, visszavonult országa enyhébb éghajlatú területére. Lajos nem tudta kihasználni ezt a lehetőséget, az ország visszasüllyedt a különböző hatalmi harcokba és politikai pártküzdelmekbe. A következő években Szulejmán szultán seregei újabb magyar várakat vettek be az ország déli részén, a Magyar Királyság pedig tehetetlenül sodródott történelme egyik legnagyobb katasztrófája felé, amely 1526. augusztus 29-én, a mohácsi csatamezőn következett be. Az ütközetbe meghalt maga II. Lajos is, így ezt az évszámot tekintjük a magyar középkor végének, ezzel Lajos úgy vonult be nemzetünk történelembe, mint az utolsó középkori magyar király.

Felhasznált irodalom

Csorba Csaba – Estók János – Salamon Konrád: Magyarország képes története, Magyar Könyvklub

Kosáry Domonkos: Magyarország külpolitikai helyzete Mohács előtt

Magyarország története 1526-1686, Főszerk.: Pach Zsigmond, Szerk.: R. Várkonyi Ágnes, 1. kötet, Akadémia Kiadó, Budapest 1985.

Szakály Ferenc: A török-magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365-1526)

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1521_majus_18_i_szulejman_megindul_seregevel_magyarorszag_ellen/

Markó László: A Magyar Állam Főméltóságai Szent Istvántól napjainkig, Magyar Könyvklub, Budapest 1999.