Elég, ha kap egy üzenetet a még szenvedő: van megoldás

Catherine segített kiépíteni a 12 lépéses program magyarországi modelljét, lakást bérelt irodának, pénzt gyűjtött, irodalmat fordíttatott, gyűlést tartott, kórház- és börtönszolgálatot szervezett. Megmutatta, ők hogyan csinálják odaát, Amerikában, és hogyan lehet sikerrel működtetni itthon is. Mindezt nem misszióból, önkéntesként tette, hanem szolgálatból. Mert ez az ő józanodását segítette.

Van egy diktafonra rögzített, sistergős felvételem vele, ami 1994-ben készült Budapesten, a Hársfa utcai gyűlésen, ahol úgy néztünk rá, mintha Teréz anya előtt állnánk, a megilletődöttségtől megszólalni sem tudtunk, miközben ő kérés, kérdés nélkül ontotta magából azt a bölcsességet, amire rettentő sokan vágytunk: hogyan kell nem inni. Ami ott rádióriportnak indult, az sokak számára életprogrammá vált.

Ahány józan ember, annyi élet, annyi család

– Volt egy Vörös Csillag nevű vendéglő (az Arany Csillag – a szerk.), ahol én nagyon sokat berúgtam… Oda jártunk mulatni a férjemmel – aki nem ivott, nem dohányzott, halál unalmas pali volt –, ott szórakoztunk, s ahányszor kimentem a mosdóba, közben a pultnál bedobtam egy féldecit. Soha nem jött rá, hogy miért leszek én részeg. Ne menjünk a Vörös Csillagba, mondogatta, mert ott mindig berúgsz, olyan erős italt adnak.

Mindez 1955 májusában történt, azután, hogy férjével áthelyezésüket kérték Sztálinvárosba. A következő év Katalin napja azonban már Ausztriában érte őket, 1956-ban disszidáltak, s meg sem álltak New Yorkig, ahol gobelin- és kárpitrestaurátorként kivételes pályát futott be. Galériát nyitott a Madison Avenue-n, siker, gazdagság jutott osztályrészéül, s – mintha kéz a kézben járna ezzel – az alkoholizmus.

– A végén már akármennyit ittam, azon is keresztül jött a fájdalom. Ellenségemmé vált egykori barátom, szeretőm, szerelmem, az alkohol, ellenem fordult, mert már nem oldotta meg a problémáimat, nem segített. Már nem csinált semmit.

Húszévnyi rabság, tévelygés, próbálkozás és ámokfutás után 1976-ban végleg letette a poharat, önéletrajzi kötete, A Kati vagyok, alkoholista ennek tiszteletére 76 forintos áron volt kapható.

Kati Matyi az AA-s élet nagy öregje idén lenne 91 éves, s bár már nincs köztünk, emléke, és hagyatéka velünk maradt. Megizmosodott az AA-mozgalom, ma már csupán Budapesten csaknem negyven helyen tartanak rendszeresen meetinget az alkoholisták, vidéken Bajától Zalaszentgrótig 76 városban várják a segítségre szorulókat.

Látva, hogy a program működik, ennek sikere mentén más függőségben szenvedők is létrehozták saját 12 lépéses csoportjaikat: az alkoholisták házastársai (Al-Anon), az alkoholisták gyermekei (ACA), gyógyuló párok (RCA), a drogfüggők (NA), a drogfüggők családtagjai (NAR-Anon), a dohányosok (NICA), a szerencsejátékosok (GA), társfüggők (CoDA) túlevők (OA), a munkaholisták (WA), az evészavarosok (EDA), a szex- és szerelemfüggők (SLAA, SA, SAA), szexfüggők hozzátartozói (S-Anon), szexuális megszállottak (SCA), szexuálisan zaklatottak (SIA), kényszeres vásárlók (DA), érzelemkényszeresek (EA), valláskényszeresek (SRAA), internetfüggők (AIT). A lista nem teljes…

Az Anonim Alkoholistáknak városunkban is van jelenléte, a Felépülés csoport 25 évvel ezelőtt alakult meg. Volt egy nagy piás – hívjuk Gábornak –, aki 1994-ben úgy döntött, abbahagyja az ivást. Ismerte az AA lényegét (egyedül nem megy), ezért keresett maga mellé valakit. Így már ketten lettek. Megszólították R.-t, aztán L.-t, aztán A.-t, és lassacskán gyarapodott a létszám. Kezdetben egyikőjük lakásán találkoztak, aztán a Vasmű úti irodaházban tűrték meg őket egy kis párthelyiségben, mígnem a Munkásművelődési Központ adott jó szívvel otthont a gyógyulni vágyó embereknek. Akik jöttek-mentek, hol sokan, hol kevesen voltak, de előfordult, hogy tucatnál is többen ülték körbe az asztalt. Idő közben hat társukat már el is temették, de csak egy, egyetlenegy volt, akit részegen ért a halál.

Kutatunk az emlékezetben, hogy összeszámoljuk, kik józanodtak itt (s maradtak is meg úgy), hányan mondhatják honi csoportjuknak a dunaújvárosi Felépülést? Nagyjából félszáz keresztnév gyűlik a listán. Ez ennyi élet.

Több ezren bekopogtattak hozzájuk az évek során, néhányan meg is maradtak, de a legtöbbjük visszament az üvegéhez – még nem ivott eleget. Az egész országban (sőt mondhatni, az egész világon) tudják, hogy az MMK a meetingek helye, hétfőn este hat órakor, és pénteken délelőtt kilenckor találkoznak. Kedves történetet mesél el erről az egyik tag.

– Gyűlést tartottunk, amikor belépett egy fiatal nő, leült közénk, majd a megosztások alkalmával jelentkezett. Angolul szólalt meg, amiből egy-egy szót értettünk csak. Miközben beszélt, könnyek gyűltek a szemébe, végül hálásan megköszönte, hogy köztünk lehet. A gyűlések a világ minden pontján ugyanolyanok. Ez a nő azért jött Dunaújvárosba Amerikából, mert édesapja egy dunai hajóúton rosszul lett, válságos állapotban szállították az itteni kórházba. Eljött meglátogatni, ápolni, hazavinni, de közben lelki támaszra volt szüksége. Semmit nem értettünk abból, amit elmondott, s ő nem értette a mi megosztásainkat, de kölcsönösen átjött az érzés. Az imánk három sora egyetemes, így amikor körben, egymás kezét fogva elmondjuk, bármilyen nyelven szól is, erőt ad.

Az elmúlt negyedszázad alatt sok hasonlóan szívme­lengető élményben volt részük, mégis, a legszebb pillanat az, amikor egy egynapos jön el a gyűlésre.

– Nekünk ő a legfontosabb. Segítséget kér, hát nyújtjuk neki a kezünket, és támogatjuk a józanodásban. Tudva, hogy a városban van AA, adódik a kérdés, hogy akkor miért vagyunk kevesen, és miért olyan sok az alkoholista? Kati Matyi olyan frappánsan magyarázta ezt: Az AA nem azoknak van, akiknek szükségük lenne rá, hanem azoknak, akik akarják.

Mert ez is csak egy lehetőség, amivel lehet élni, a számtalan más módszer, terápia mellett. Egy eszköz, aminek neve cél és egyben eszköz is: Felépülés.