Jegyzet - Csizmás kandúr

Elolvasva a felhívást, azon gondolkodom, én mit adnék a gyűjteményhez? Az egyik a Csizmás kandúrom lenne, a másik pedig egy „Amerikás baba”. Előbbiről az a családi legendárium, hogy olyan három éves lehettem, amikor szüleimmel utaztunk valahova, és a vasúti váróban követeltem ki magamnak a mesefigurát. A babát állítólag Amerikából hozták, s az a különlegessége, hogy gyönyörű, dús hajának első két sorát tövig visszanyírtam. Fodrászt játszottam vele, természetesnek tartottam, hogy úgyis meg fog nőni a haja. Hát, nem nőtt meg. Én viszont felnőttem, s a sok önfeledt játék meghozta a gyümölcsét, ha másban nem, a fantáziámban, amivel bőven megáldott a jó Isten.

A karácsonyi vendégjárás közepette rokoni társaságban szóba jöttek a gyerekek, s az egyik nagymama az unoka sportteljesítményeivel büszkélkedve jegyezte meg, hogy a karate-bajnok tízéves Zsoltikával csak az a baj, hogy a tanárai szerint az iskolában sokat álmodozik, nem ott jár az esze, ahol kellene. Miközben sajnálkozóan ingatták a fejüket a többiek, én közbevágtam: – Az a jó! Pillanatra megállt a levegő, s én némi magyarázatnak éreztem szükségét, a játékkiállítás híréből vett munícióval. Az írás ugyanis arra is kitér, hogy a jó játék fejleszti a fantáziát és az érzékeket. Talán érzelmeket? Bizonyára az érzelmi intelligenciára gondol a szerző, amelyről mind több szó esik mostanában, a siker és eredményesség egyik letéteményeseként. Zsoltikának pedig mit is kívánhatnék, csupán azt, hogy az álmai messzemenően teljesüljenek!