Különleges sportérték a Papp Péter-féle dobóiskola

Ezek akkor látványban, örömben felértek egy Fradi-Újpest focirangadóval. Merthogy az atlétika valóban a sportok királynője volt – nálunk is. Azóta már, ami a királynőt illeti jóideje agonizál. Akad azért üdítő kivétel, mondjuk Pars Krisztián, de valljuk be, a nagy nemzetközi atlétikai verseny közvetítésénél a tévé előtt ülve, igencsak tátott szájjal figyeljük hatvan-nyolcvanezer szurkoló vastapsát, akik kíváncsiak az atléták fantasztikus eredményeire. Mindezek nem nálunk történnek. Magyarországon óriási presztízsveszteséget szenvedett el fél évszázad alatt ez a gyönyörű sportág. Csoda, ha a mai iskolai sportban, a diákok sportolásában fehér holló egy-egy országos vagy helyi kiemelkedő eredmény?

Tulajdonképpen ez az egész: futás, dobás, ugrás kit érdekel? Persze hogy sokkal nagyobb hír, hogy a ballábas csatárunk Moszkvában hány száz millió forinttal lesz gazdagabb évről évre.

Papp Péter testnevelő, edző szerint csak a gyerek a fontos. Legyen sikeres és a sport által is boldog. Fotó: Ady Géza

Ha kevés, de azért vannak kisebb csodák. Papp Péter testnevelő, a Bánki középiskola pedagógusa a közelmúltban kapta meg a Fejér Megye Diáksportjáért kitüntetést. A fiatal szakember ötéves makacs, következetes munkája beért. Péter lányokkal és fiúkkal a súlylökéssel foglalkozik. Tavaly a fiúkkal országos hetedik lett a csapata a diákolimpia döntőjében. Egyéniben pedig Nepp Angéla végzett a nyolcadik helyen. És az eddigi legnagyobb csúcs: két évvel ezelőtt a súlylökő lánycsapat bronzérmet szerzett az országos verseny fináléjában.

– Édesapám, Papp István futballedző volt, édesanyám, Pappné Házi Éva pedig még mindig atlétaedző, aki főképp a vasváris gyerekekkel foglalkozik. A pécsi főiskolán tanított egy zseniális oktató, Nagy Ákos, aki dobóatlétaként még ma is érvényes tanítási-tanulási folyamatot, rendszert plántált belénk. Ezek ma is irányt mutatóak számomra. Most marad az önképzés, hisz Dunaújvárosban már a testnevelők szakmai munkaközössége is megszűnt. Atlétikával foglalkozó szakembert pedig már nagyítóval is alig találhatunk. Öt éve elkezdtem, és nem tudom abbahagyni. A gyerekek látható sikerei miatt csinálom évről évre.

– Rá lehet bírni öt fiút, öt lányt, hogy képviseljék iskolájukat az olimpián egy súlygolyóval a kezükben?

– Fanatizmussal és azzal a tudattal, hogy a centiméter folyamatosan megmutatja: mennyivel is dobtál többet a tavalyihoz képest? Gyorsan megjegyzem, én ezt a kitüntetést a gyerekek révén értem el, azokkal, akik fáradtságot, időt nem kímélve, a nyári szünet ideje alatt is vállalták a munkát, az áldozatot. Szép nevelői feladat, amikor a masszív mag mellé mindig fel kell hozni egy-egy tehetséget a csapatba. S látva a fejlődést, hát ez adja meg az izgalmat és a sikerélményt. Nem kell a gyerekeket nagyon motiválni, mert önmagukat „noszogatják", hiszen mindenki nagyobbat akar dobni. És ami egy kamasznál mindig nagyon fontos: látják, hogy az edző is lelkes, tud örülni, ő is nagyon akar, és maximálisan szeretné azt csinálni, amit kiválasztott magának. De a súlylökés mellett a két éve rendezett országos mezei futóversenyen elért tizedik helynek is nagyon tudtunk örülni.

– És mindez egyedül, magányosan is megy, Tanár Úr?

– Igen. Azaz kolléganőmmel, Solyomvári Ágnessel, aki szintén testnevelő, jól tudunk együtt dolgozni. De el ne feledjem: szeptembertől már az egyik tanítványom, Baranyai Hédi a pécsi főiskolán tanul, testnevelő lesz belőle. Ő már a harmadik, aki ezt a pályát választotta. Ez óriási büszkeség, remek visszajelzés.

– Édesanyja a Vasvári iskolában, a lépcsőházban edzi az atlétákat (lépcsőznek). A műfüves futballpálya építésekor lehetett volna egy rekortán futópályáját építeni a városnak. Nem épült.

– Zalai származású vagyok. Ott, Egerszegen mindenki – fiatal, idős – kocog a pályán. Micsoda kincs lenne egy ilyen a város minden sportágának. De be kell látnom: nálunk már nem lesz nagyobb rangja az atlétikának. Az egykori „ősbivalyok", fantasztikus edzők, pedagógusok már kihaltak, vagy máshová költöztek.

– Mégis csinálja? Merthogy most is érződik mondataiból a lelkesedés...

– Nekem ez a dolgom, és imádom. Külső tényezők már nem érdekelnek. A gyerekek öröme, hálája nekem mindennél többet ér. Szeretném, ha a májusi megyei bajnokságon három fiú tizenhárom méter fölött dobna, és bekerülne az országos döntőbe. S a nagy álom, ismét legyen országos dobogós csapatom. Nehéz lesz, de van hozzá szorgalmunk, akaratunk.