Hatvan éve hunyt el a 20. század legnagyobb hangja (videó)

Élete szélsőséges fordulatokban bővelkedő Shakespeare-tragédiára hasonlított: a szegény külvárosi gyerek az operaszínpadok tündöklő csillaga, népszerű filmsztár lett, majd elbukott és összetörve, idegenben halt meg.

Alfredo Arnold Cocozza néven 1921. január 31-én született Philadelphiában olasz bevándorlók gyermekeként. Zenekedvelő családjának tekintélyes lemezgyűjteménye volt, kisfiúként különösen Enrico Caruso és Beniamino Gigli operafelvételei nyűgözték le. Ötéves korától énekelt, de képezni nem képezte magát, az iskolából kimaradt, a családi boltban dolgozott. Tizenhat évesen egy visszavonult operaénekes vette szárnyai alá, tizenkilenc éves korától tanult komolyan énekelni. Huszonegy évesen egy meghallgatáson annyira lenyűgözte a bostoni filharmonikusok vezető karmesterét, hogy ösztöndíjat járt ki számára.

Az operaszínpadon 1942-ben hatalmas sikerrel mutatkozott be a Windsori víg özvegyekben, immár Mario Lanzaként.

A művésznév anyja, Maria Lanza nevének „férfiasított” formája, amelyet 1948-ban hivatalosan is felvett.

Ígéretes pályafutását a második világháború akasztotta meg. Az Egyesült Államok hadba lépte után, 1942-ben a légierő művészeti alakulatához osztották be, hogy a fronton szórakoztassa a katonákat. Még egyenruhát viselt, amikor szerződést kapott az RCA kiadótól, leszerelése után egy bajtársa húgát vette el. A fiatal tenor ezután is lázasan képezte magát, s rádióműsorokban, koncerteken, egy tenorokból álló trió tagjaként tett szert népszerűségre.

Egyik felvétele eljutott Louis B. Mayerhez, az MGM filmstúdió mindenható elnökéhez is, aki 1947. augusztus 28-án jegyet váltott Lanza egyik Los Angeles-i fellépésére. A látottak és hallottak őt is lenyűgözték, és ott helyben hétéves szerződést íratott alá a hatalmas hangú és jóképű fiatal tenorral.

Lanza első filmjének forgatása előtt New Orleansban „igazi” operában is fellépett, Puccini Pillangókisasszonyában Pinkertont adta -

érdekesség, hogy a legnagyobb operasztárok által istenített tenor életében összesen kétszer énekelt a színpadon.

Már első filmje után a közönség kedvence lett, de az 1951-ben bemutatott A nagy Caruso addig elképzelhetetlen magasságokba röpítette. Lanza elképesztő átéléssel és muzikalitással személyesítette meg gyermekkora bálványát, abban az évben ez volt a világ legjobban jövedelmező filmje.

Szupersztár lett, még azelőtt, mielőtt a szó megszületett volna: turnéján rajongók ostromolták, arcképe mosolygott a Time magazin címlapján, ő volt az első, aki a klasszikus és a pop kategóriában is aranylemezt kapott. Hajlékony, jellegzetes olasz tenorja a szakmát is elbűvölte, a közismerten kritikus Toscanini tőle szokatlanul így jellemezte: „az évszázad hangja”.

Csillaga amilyen gyorsan felemelkedett, olyan gyorsan le is áldozott. 1954-ben vitába keveredett A diákherceg című film rendezőjével, aki kifogásolta a porosz herceg szerepéhez nem illő szenvedélyét éneklés közben. A feldühödött Lanza a szóváltás végén közölte: amíg nem cserélik le a direktort, nem veszi fel a munkát. A stúdió bírsággal és szilenciummal sújtotta Lanzát, a szerepet pedig másra osztották (igaz, a rendezőt is lecserélték.) A botrány után már nem keresték a producerek, vagyona megcsappant, bánatában inni kezdett és meghízott.

Az ellenséges sajtó és környezet elől 1957-ben Olaszországba költözött, ahol mindent újrakezdett. Két filmet forgatott, turnéin ismét tombolva ünnepelték, s hangja is visszajött, egy római előadáson az opera 260 tagú kórusát és zenekarát is túlénekelte. Tele volt tervekkel, amikor 1959 szeptemberében kórházba került, és október 7-én, alig harmincnyolc éves korában meghalt.

Lanza rövid pályafutása során is maradandót alkotott. Példaképének tekinti korunk szinte minden nagy tenorja,

de csodálta Elvis Presley is. José Carreras bevallotta: A nagy Caruso című film indította el énekesi pályáját, Maria Callas pedig élete legnagyobb hibájának nevezte, hogy nem énekelt együtt a legcsodálatosabb tenor hanggal, amit valaha is hallott.