Legyen ez a vas és acél országa! - A nehézipar fejlesztése az újabb háborúra való felkészülés jegyében

Ezekben az években épült, illetve kezdett termelni a sztálinvárosi vasmű, a balinkai szénbánya, az almásfüzitői timföldgyár, a Rákosi Mátyásról elnevezett csepeli nehézipari kombinát, valamint a diósgyőri Lenin Kohászati Művek több üzeme. Az új gyárak mellett új városok nőttek ki a földből.

A második világháborút követően az államosításokkal egyidejűleg kialakultak a központilag irányított tervgazdálkodás szervezeti formái. Ennek egyik legfontosabb intézménye az Országos Tervhivatal volt, amelyet 1947. június 11-én hozott létre a kormány. Ez dolgozta ki az 1947-1949-es úgynevezett hároméves terv általános irányelveit, s az ezen belül évekre és vállalatokra lebontott feladatokat. Az előírt tervfeladatokhoz hozzárendelték a szükségesnek ítélt erőforrásokat, s ha a teljesítésben zavar mutatkozott vagy új feladatok merültek fel, akkor módosították a tervelőirányzatokat – olvasható Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, (Osiris Kiadó, 1999) című könyvében.

A sztálinvárosi hőskor lényege az a munka volt, amit az idesereglett ezrek és tízezrek soha nem látott gyorsasággal végeztek a pentelei fennsíkon.

A tervgazdálkodás másik fontos szervévé az 1949-ben létrehozott Népgazdasági Tanács vált, amely Gerő Ernő irányításával egyfajta gazdasági csúcsminisztériumként működött.

Az első hároméves terv 1947. augusztus 1-jén kezdődött, s két és fél év alatt, 1949 végére fejeződött be. Az előirányzatok eredetileg azt tűzték ki célul, hogy az újjáépítés munkáját befejezve a tervperiódus végére a mezőgazdasági termelés közelítse meg az utolsó békeév szintjét, a gyáripari termelés pedig 27 százalékkal haladja is azt meg. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti konfrontáció kiéleződése miatt menet közben ez annyiban módosult, hogy a háborúra való felkészülés jegyében az ipar, s ezen belül a nehézipar fejlesztésére még nagyobb hangsúly helyeződött, s a mezőgazdaság érdekei teljesen háttérbe szorultak.

A gyár és a város felépítésére összesen négymilliárd forint állt rendelkezésre, ezt kellett okosan, gazdaságosan elkölteni. Ez a terv azonban nem sikerült, ami a tervek teljesíthetetlenségén múlott...Fotó: DH-archív

A terv végrehajtása egészében sikeres volt, ámbár igen jelentős ágazati eltérésekkel. Az ipari termelés közel 40 százalékkal múlta felül az 1938-ast. A háborúra készülés jegyében legnagyobb, 66 százalékos arányban a nehézipari termelés nőtt, azonban a könnyűipari ágazatok termelési értéke csökkent. Különösen a mezőgazdasági ipar és a textilipar kapacitásai szűkültek. Magyarország tehát ezekben az években kezdett a „vas és acél országává" válni.

Az első ötéves terv időszakában – 1950 és 1954 között – összesen 67 milliárd forintot ruháztak be a gazdaságba. Ennek közel felét, 47 százalékot kapta az ipar, míg a mezőgazdaságnak meg kellett elégednie 14, a közlekedésnek pedig 13 százalékkal. A nehézipar szerepét abszolutizáló szovjet iparfejlesztést másolva, s egyben a hadseregfejlesztés követelményeit is szem előtt tartva, az iparfejlesztésre fordított összegeket teljes egészében két iparág használta fel: az alap-anyaggyártás és a gépipar. Magyarországot – mint Gerő Ernő, a gazdaságpolitika legfőbb felelőse hangoztatta – „a vas és acél országává" kell tenni, s ezért „ötéves tervünk alapkérdése a vas- és acéltermelésünk fejlesztése olyan ütemben, amelyre nincs példa a magyar ipar történetében".

A tervek szerint 1954-re a Dunai Vasműnek évi 544 ezer tonna nyersvasat kellett volna csapolni és 480 ezer tonna acélt gyártani.

A www.multkor.hu történelmi portál „Kommunista honfoglalás" címmel így értékelte a pentelei gyorsított ütemű beruházást:

„A sztálinvárosi hőskor lényege az a munka volt, amit az idesereglett ezrek és tízezrek soha nem látott gyorsasággal végeztek a pentelei fennsíkon. A tervek szerint 1954-re a Dunai Vasmű kohóiból évi 544 ezer tonna nyersvasat kellett volna csapolni és további 480 ezer tonna acélt, 540 ezer tonna kokszot és 280 ezer tonna hengereltárut kapott volna a kombináttól a népgazdaság. A gyár és a város felépítésére összesen négymilliárd forint állt rendelkezésre, ezt kellett okosan, gazdaságosan elkölteni. Ez a terv azonban nem sikerült, az, hogy így történt, az kevésbé az itt dolgozókon, mint inkább a tervek teljesíthetetlenségén múlott. Hiába voltak az adminisztratív intézkedések, hiába ütötték rá minden Sztálinvárosból induló iratra a bélyegzőt: „Kiemelni, gyorsítani!", vagy „Építjük a Sztálin Vasművet!", vagy „Segítsd építeni a Sztálin Vasművet, intézd el azonnal!", a képtelenül rövidre szabott határidőket nem lehetett tartani. Sőt. A kiváltság meg is bosszulta magát, mert azzal Sztálinváros nemcsak a soronkívüliséget, de a kivételezetteknek járó ellenszenvet, antipátiát is elnyerte. Akkor azonban még hivatalosan is hinni kellett a csodában. Abban, hogy Sztálinváros és a gyár hihetetlennek tűnő gyorsasággal felépül."

A mondatok szerkezetéről

„Szerettem volna a Magyar Nemzeti Bankban elhelyezkedni, de rábeszéltek, menjek inkább az Országos Tervhivatalba, ugyanis oda több közgazdászt hívtak. S ez utóbbit választottam, az Anyaggazdálkodási Főosztályra kerültem, ahol a statisztikai rendszer kiépítését kaptam feladatul, s mellette besegítettem rendeletek készítésébe. Meglepett, hogy milyen mechanikus a rendeletek ellenőrzése, hogy nem a lényeges, tartalmi részeken folyik a vita, hanem a mondatok szerkezetén. A tervezők radírgumit kötve a nyakukba dolgoztak azért, hogy a ceruzával tervezett anyagmérlegeket a termelési vagy elosztási oldalon bármikor módosítani tudják." – részlet a „Korrajz, Dr. Szabó Ferenc visszaemlékezései" című, 1994-ben, a Dunatáj Kiadói Kft. gondozásában megjelent kötetből.