A tatárbifsztek semmi esetre sem tatár étel

A frissen sült kenyér illatát árasztó pirítósok katonásan sorakoztak a tálcán. A válogatott fűszerekkel és nyers tojással megérlelt vöröslő húskupacot körbefogták a vajszeletek, a lilahagyma-karikák, a zöldpaprikadarabkák és a cikkekre vágott paradicsomok. Csillának összefutott a nyál a szájában, nagyokat nyelt. Mindjárt az első falatok beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, nem csalódott, minden ízt kifogástalannak talált külön-külön és együttvéve is.

Marhahúsfogyasztás 

A kissé szűkre szabott helyen, miután heten ülték körül a négyszemélyes asztalt, az ünnepszámba menő húsféleség kínálta a hozzá illő társalgási témákat. Egyikük elmesélte, hogy a rádió a héten foglalkozott a magyarok marhahúsfogyasztási szokásaival, azzal, hogy alig eszünk marhát, holott kiváló vasforrás. A másik megjegyezte, hogy az ára miatt kevesen engedhetik meg maguknak, hogy azt vásároljanak. Erre Leysan is megszólalt: – A bobban is sok a vas. Hm, ezt nem egészen értették. Csilla képzeletben maga előtt látta a téli sportág száguldó járművét, ami lehetséges, hogy egykoron vasból készült? Hamar tisztázódott a félrehallás, egyértelmű, hogy a babról van szó. De vajon melyik fajtájáról? Biztosan a vörösbabról, amely a chilis bab alapanyaga a darált marhahús mellett. Klaudiából kikívánkozott a kérdés: vajon a tatárok hogyan készítik a bifszteket? Leysan válaszolt: – A tatárok nem is ismerik.

Húsmívesség

Ő biztosan tudja, ugyanis születésénél fogva tatár nemzetiségű. Mindenki hitt neki. Továbbra is a húsoknál maradtak, arról beszélgettek, hogy idehaza népszerű a sertéshús, a tenyésztésére is többen vissza- és ráálltak. Na, erre a baromfiimádó Brigittából azonnal kikívánkozott, hogy: a disznó koszos! Mire József megvédte a disznókat. Ő a disznóhúst mindennél jobban szereti. Évente egyszer disznót vágnak, s ilyenkor húsvét táján kezdik meg a saját füstölésű sonkát. Csilla a húsvéti kötözött sonka mellé kínálja a nyírségi felmenőitől megöröklött recept szerinti sárgatúrót, amely tojásból és tejből készül, mazsolával és vaníliacukorral ízesítve.

Miután végigették a finomságokat és desszertnek jóízűen elfogyasztottak egy-egy szelet Sacher-tortát, következett a névnapi köszöntés. Krisztián ajándékba megkapta a Dlusztus Imre alapító-szerkesztő Nemzeti Értékek könyvsorozata második darabjaként megjelent, A magyar húsmívesség című kötetet, amelyben a húsos mesterségről, jeles mai és régi húsos famíliákról írnak.

A marha legdivatosabb része 

Magyar Elek 1934-ben kiadott, Az Ínyesmester szakácskönyve sorai vezetik fel a marhákról szóló fejezetet. „A java marhahúst mindenkor leginkább Bécsbe szállították Magyarországról. A leggyönyörűbb göbölyöket, azaz hízott ökröket a császárvárosba hajtották. Bécsben kitűnő rostélyost, szaftos csonthúst lehetett enni, miközben idehaza az Angol királynőbe, a Hungáriába, az István főhercegbe vagy a Pannoniába kellett elmennie, Palkovits, Marschall, Gundel János, valamint Glück Frigyes és Peltzmann urakhoz kellett folyamodnia annak, aki jó marhahúsra éhezett.”

Krisztián egyet lapozott, s hangosan felolvasta az őt ünneplő vendégeinek a „húsba vágó” részt: „A vesepecsenye vagy bélszín a marha legdivatosabb része. Egyben sütve, szeletben hirtelen sütve, kirántva, tatárbifszteknek is kiváló. A tatárok valószínűleg nem ’beef­steak’ formában karistolták be a receptkönyvükbe és Worcester-szószt sem használtak hozzá. Azért maradt rajtuk a dolog, mert az terjedt el, hogy bizonyos nomád népek a nyereg alatt puhították a húst, amit azért ettek meg nyersen (felaprítva), mert nem volt idejük sütögetni. Ehhez képest a nyers húst a lóhát sérüléseinek, sebei­nek gyógyítására használták és sem ők, sem más nomád népek, így a hunok és a magyarok sem ették nyersen.”