Hazakészül a nagy utazó

- Nem szeretném megbántani a lokálpatriótákat, de én ez alatt a négy évtized alatt sem lettem dunaújvárosi. Annak idején nem szívesen hagytam el Szegedet, ahol felnőttem, egyetemre jártam, de hát a szerelem: a feleségem Fejér megyei ösztöndíjas volt, ide vezényelték, és mivel nem akartuk visszafizetni a huszonötezer forintos költséget (akkor ennyi volt egy lakás kezdő részlete!), jönnöm kellett - avat be átmeneti dunaújvárosivá válásának részleteibe Kiss Attila.

Jött, látott, és amellett, hogy a kezdetektől menni akart - maradt. Szerencsénkre. És, ha lehetek kicsit privát: szerencsémre. Mivel főiskolai életem első tanára volt, aki kollégaként kezelt, igaz, nem a szakterületén, hanem a Kogéta című időszaki kiadványnál, aminek ő szerkesztője, én (diák)újságírója voltam.

De ez már a főiskolai időszak, ahol emberünk egy kis vargabetűt leszámítva 36 évet töltött el tanárként. Munkába azonban az akkor Münnich Ferencről elnevezett, azóta Széchenyi Istvánra keresztelt gimnáziumban és közgazdasági szakközépiskolában állt. Derekasan.

- Hét tantárgyat kellett vinnem. Ez kényszer is volt, de vállaltam is. Éppen a munkába állásom napján született meg a fiam, szerettünk volna minél hamarabb saját lakásba költözni. Zárójelben, csupán érdekességként hadd említsem meg, hogy a fiunk születésekor kezdtem a középiskolában, a lányunk születésekor pedig - napra pontosan - a főiskolán tanítani. Az egyetemen matematika-földrajz szakon végeztem, a közgazdasági egyetemen pedig politikai gazdaságtant és tervezést tanultam, ugyanis ilyen szakos állást kaptam. A saját tárgyaim mellett tehát még a közgazdasági tárgyakat is tanítanom kellett. Na és hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, a Kossuth Könyvkiadó terjesztőjének is elszegődtem. Kellett a jutalék, mi másra, mint könyvekre...

Így aztán a nem kevés munka mellett megszerezte második diplomáját, s mivel kapacitálták, hogy a közgazdasági egyetemen választott szakdolgozatának témáját fejtse ki doktori disszertációként, hát 1976-ban le is doktorált. Így utólag már elmondhatjuk, hogy ez a téma volt, ami az örök szegedi Kiss Attilát Dunaújváros-szakértővé tette.

A diplomamunka és a disszertáció témája ugyanis a város iparszerkezetének hatékonysági elemzése volt. Ezzel a passziójával azután nem is hagyott fel. Több mint félszázra rúg azoknak a publikációinak a száma, amelyeket a város és vonzáskörzete tudományos vizsgálatainak nemcsak eredményeként, de előrejelzéseként is megfogalmazott. És persze nem csak a kistérség gazdaságáról, iparszerkezetéről, de környezeti állapotáról, demográfiai helyzetéről, oktatás- és egészségügyéről is - mindarról, amit a társadalom motorja, a gazdaság befolyásol.

Ahol pedig ez a szerteágazó kutatási és publikációs tevékenység kicsúcsosodott, az a 2000-ben önállóvá vált Dunaújvárosi Főiskolán még abban az évben létrehozott Térségfejlesztési Kutatócsoport volt.

- Nagyon büszke vagyok rá, hogy ez megvalósult, hiszen egy fontos szellemi műhelybe sikerült összeterelni nem csak a főiskolán, de az ország több más felsőoktatási intézményében, s persze a városban meglévő szellemi erőket. Szerencsénk volt, mert az akkori városvezetés is fogékonynak mutatkozott az elképzelésre, és anyagilag is támogatta a csoport munkáját. Mindenkinek megvolt a maga területe, és szerencsére minden területnek megvolt az embere. Így olyan fontos háttérbázis fejlődött ki, amely precízen követte a város életének szinte minden rezdülését.

Többé-kevésbé ismervén a kutatócsoport megállapításait és prognózisait - jelentéseikből számos alkalommal e hasábokon is olvashattak szemelvényeket -, talán nem túlzó az az ide kívánkozó szerzői/szerkesztői megjegyzés, hogy ha a város vezetése, de még inkább döntéshozói is olyan precízen nyomon követték volna a kutatócsoport megállapításait, amennyire a kutatók a városban zajló folyamatokat, talán már az utolsó jelentések is barátságosabb változásokról szólnak. Mert talán nem is azok lettek volna az utolsók, ha egy közgyűlési döntéssel nem szüntetik meg a team-et.

A jelentések ettől függetlenül, és szerencsére ma is hozzáférhetők a főiskolai és a városi könyvtárban, sőt, Dunaújváros honlapján is. Ám nem csak ezek azok a nyomok, amiket Kiss Attilával számba tudunk venni, amikor egy ilyen tevékeny életútra tekintünk vissza, bár az is igaz, hogy hely hiányában nem is vehetünk lajstromba mindent.

- Életem talán legszebb, legmozgalmasabb időszakát a rendszerváltás környékén éltem meg, az átalakuló marxizmus-leninizmus tanszéken, ahová még Vigh Gyula hívott 74-ben. A nyolcvanas évek végére egy elég jelentősnek mondható, reform szellemiségű bázis lett a társadalomtudományi tanszékre keresztelt intézet. Hogy csak egy két nevet említsek: dr. Kántor Károlyné, Illéssy István, Miklós Gyuri. Jó volt ehhez a sokszínű, ám egyfelé húzó, együtt gondolkodó társasághoz tartozni, és nem csak azért, mert amikor megalakult az új tanszék, engem választottak meg vezetőnek. Tehetséges, kreatív emberekkel voltam körülvéve. Nem rajtuk múlt, hanem az én kalandvágyamon, hogy nem sokkal később mégis átnyergeltem az akkoriban ugyancsak helyét kereső Idegenforgalmi Hivatal vezetőjének. De ez számos ok miatt nem jött be, és örömmel mentem vissza a főiskolára, amikor 92-ben egyik fő feladatunk a gazdászképzés beindítása volt. Dr. Koppány Imre volt a főigazgató, és Haranginé dr. Csomós Mária a tanszékvezető. Ők nem csak szakmailag, de emberileg is kiváló, az útkeresést, alkotómunkát segítő vezetők voltak. Szerencsésnek tartom magam, hogy velük együtt dolgozhattam.

Az útkeresés, a felfedezés pedig Kiss Attila számára mindig is lételem volt. Éppen ezért egyik szenvedélye az utazás, olyannyira, hogy amikor ezek a sorok megjelennek, már bizonyosan Kenyában gyönyörködik a mesebeli Afrika szépségeiben.

- Nekem nincs házam, nincs nyaralóm, nincsen aranyam és részvényeim. Minden félretehető forintot az utazásra meg a könyveimre költöttem. Talán ezért is nem volt olyan zavaró a Szeged utáni vágyakozás, mert mindig az útra készültem. Amikor hazatértem valahonnan, már elkezdtem tervezni a következő utazást.

És előhívta, rendszerezte a közben készített diákat, fényképeket, mert a másik szenvedélye a fotózás, aminek még 1967-ben, egy NDK-s utazáson beszerzett fényképezővel kezdett hódolni. Azóta több tízezer felvétel várja, hogy digitalizálja, mert ez is egy terv a nyugdíjas évekre. De a Kenya utáni legközelebbi terv már a szegedi költözés.

- Érdekes dolog ez, mert bár én nem lettem dunaújvárosi, a gyermekeim dunaújvárosinak vallják magukat. Ők ide járnak osztálytalálkozóra öt évente, én meg Szegedre kéthavonta. Így aztán már törzshelyünk is van az egyik vendéglőben. Azt hiszem, nem kell, hogy lelkiismeret- furdalásom legyen az elvágyódás miatt. Igaz, hogy ez a város adott nekem kenyeret, de én meg neki adtam dolgos éveimet.