A széthúzás nélküli csapat, ahol mindig a célt figyelték

A megyeszékhelyen, Székesfehérváron született és kezdett futballozni, amatőrként búcsúzott a gyepszőnyegtől, 14 évesen, középiskolásként került a kohászati technikumba. Letelepedett Dunaújvárosban, 1995-ben lett a futballszakosztály elnöke.

– Szabó József klubelnök kért fel. A klub több szakosztálya jelentős sikereket ért el belföldön és külföldön, azonban a labdarúgók a második vonalban középcsapatként szerepeltek. A vasműnek jól ment, a városban volt igény a futballsikerekre. Elvállaltam, azt mondtam, ha három éven belül nem érünk el komoly eredményt, azaz nem jutunk fel a legmagasabb osztályba, akkor a vezetésnek le kell vonnia a következtetéseket. Enyém a felelősség. Közöltem, ha 1998 őszétől nem szerepelünk az NB I-ben, az az én hibám lesz, nem hivatkozhatok semmire. A feltételek rendelkezésre álltak, fel is jutottunk három évvel később. Nagy volt az önbizalmam, a futballt szerettem, űztem is, a vezetéshez értettem. Akkoriban a Dunaferr Kereskedőház Kft. beszerzési igazgatója voltam, előzőleg a gyárban voltam vezető beosztásokban, a miskolci egyetem – technológus kohómérnök vagyok – elvégzése után, 1964-től. Termelési igazgatóként is tevékenykedtem, tehát a vállalat harmadik embere voltam. Volt gyakorlatom az irányításban, mindig vallottam, szakmai vagy sportszervezetet azonos elvek alapján kell vezetni. A szervezés elmélete, módszertana mindenütt azonos. A szakembereket jól kell kiválasztani, én nem szóltam bele, mi történjen a tréningen, a bajnokin ki legyen a balbekk, ez az edző dolga. De a szakvezetőt a klub irányítóinak kell kiválasztaniuk, ha pedig azt látják, hogy a dolgok rossz irányba mennek, be kell avatkozniuk.

– Budapesten befejeztem a munkát, jöttem haza, az esti edzéseket mindig megnéztem a stadionban. A munkát Tajti József kezdte, egy év után váltottunk, mert nem láttuk az előrelépést. Gálhidi György került a kispadra, vele osztályozót vívtunk a Stadlerrel, elbuktunk, jött Varga Zoltán, vele jutottunk fel az élvonalba.

A szakosztályvezető a munkamániás edzőket szerette, Varga Zoli ilyen volt. A tréner az általa elvártakat be is mutatta a gyepszőnyegen, rendkívüli rúgótechnikával rendelkezett. „Másfél évig volt náluk, nagyszerű labdarúgó volt, edzőként nem könnyű eset, a játékosok nem igazán szerették, a vezetőkkel is gyakran került konfliktusba, én jól kijöttem vele. Tökölit háromszor bezavarta edzésről, mondván, nem küzd. A későbbi gólkirállyal leültem beszélgetni, azt mondta nekem: „Ernő bácsi, én nem vagyok brusztolós játékos, én mást tudok, nekem nem ez az erényem.” Mondtam neki, kicsit hajtson jobban, valamint rúgja be a helyzeteit. Meg is tette. A feljutás évében Szolnokon játszottunk, félidőben 2–0-ra vezettünk, a hazaiak pillanatok alatt kiegyenlítettek, ha van még öt perc, kikapunk. Lefújták, a lefújás után a vezetőedző el volt keseredve, minket, vezetőket is szorított az idő, hiszen lejárt a hároméves, általam szabott határidő a feljutásra. Hazafele megálltunk egy étteremben, Zoli elővett egy papírt, elkezdte felírni a neveket, a csapat többségét ki akarta rúgni. Megnyugtattam, nem lesz gond, feljutunk, amit meg is valósítottunk. A Nyíregyháza mögött gond nélkül léptünk fel, a III. Kerület és a Matáv Sopron előtt.

Az élvonalban jól kezdtek, majd hektikusan szerepeltek, Varga Zoli a szezont már nem fejezte be, Ebedli Ferenc ült a kispadon – az 5. helyen végeztek. Majd érkezett Egervári Sándor.

– Sanyi pontosan tudta, egy csapat lényegesen több annál, mint játékosok összessége. A többlet az egymás iránti bizalomból, a közösség erejéből áll, ahol nincs széthúzás, egymás mószerolása, hanem közös cél van. Döntő volt, hogy mindenki időben megkapta a fizetését. Lehet, csúsztunk néha egy hetet, de többet nem, ami a papírra le volt írva, az meg is érkezett. Másutt is voltak ilyen pénzek, de mi a biztonságot is tudtuk garantálni. A cél az volt, hogy lépjünk dobogóra, először aranyról nem beszéltünk. Aztán ahogy jöttek a győzelmek, úgy nőtt az étvágy.

Pedig az első meccset elvesztették Debrecenben, ám utána hét döntetlen mellett csak győzelem, ebből következően biztosan nyert aranyérem következett.

– Ahogy mentek a fordulók, látszott, hogy a versenytársak gyengébbek. Az emberek szerették ezt a csapatot, a szereplésünk állandó téma volt a városban. Amikor Győrben játszottuk a BL-selejtezőket, a meccseken 14 ezren ültek a lelátón, döntően újvárosiak. Jól kerestek a focisták – nem annyira, mint most, de kiemelten –, de ez nem csípte az emberek, az olvasztárok vagy az irodisták szemét, úgy gondolták, a bérük arányban van a teljesítményekkel. Átlagban 4000 néző jött ki a hazai bajnokikra. Egervári Sanyit a szakmai tudása mellett a vezetői képességei emelték ki a többi edző közül, kiválóan értett ahhoz, hogy a vezetés és a játékosok között közvetítsen. Ha úgy érezte, bizonyos kérdésben a vezetőknek van igazuk, ezt igyekezett megmagyarázni a focistáknak, és ugyanez igaz fordítva is. Mindig a megoldást kereste. Ez volt az ő igazi érdeme.

Solymos Ernő a bajnoki arany után két évvel, a 2001-es esztendő végén távozott a szakosztály éléről. Ugyanis az elnökség nem fogadta el, hogy komolyabb utánpótlásképzést valósítsanak meg, a folytatásban döntően erre támaszkodjanak, nagyobb összeget különítsenek el a radari sportközpontban megvalósítandó fejlesztésekre. A nemleges válasz egyik oka volt, hogy elindult a vasmű privatizációja, a források elapadtak, a korábbi összegek csak töredéke került a labdarúgókhoz. Pár hónappal később, Kocsa László hívására visszatért, de gyorsan látta, a pénz elfogyott, a működtetés nem megvalósítható. A játékosok sorban hagyták el az egyesületet, aminek kiesés lett a vége, ifistákkal fejezték be a szezont. Solymos újra távozott, a cégtől 2003-ban ment nyugdíjba. Ma már újvárosi meccsekre nem jár, a tavalyi szezonban a MOL Fehérvár FC hazai találkozóit megtekintette az új stadionban, bérlettel is rendelkezett.