Olyan edzőre bízta a gárdát, aki ismerte a siker receptjét

A klubvezető – akit nem csak az acélvárosban, a hazai sportéletben is csak Johnnyként ismernek – a sportért mindig rajongott, úszott és kézilabdázott. Gyerekfejjel, a szüleivel került Újvárosba, az ország túloldaláról, Ózdról.

– Hálát adok a sorsnak, hogy így alakult, kohómérnökként dolgozó apámat 1953-ban áthelyezték Borsodból, én otthon befejeztem még a negyedik osztályt az általánosban, majd követtem apámékat, a nagyanyám feltett a vonatra, két átszállással megérkeztem a következő nyáron. Úsztam, országos középiskolás bajnok voltam 100 méter mellen, valamint középiskolásként kézilabdáztam a Kohász felnőttegyüttesében, magas gyerek voltam, a gimnázium harmadik osztályában már 191 centiméterre nőttem. Később, a miskolci, egyetemi évek alatt a DVTK-ban játszottam az NB I-ben átlövőként. Visszatértem Újvárosba, dolgoztam a vasműben, a sport nehéz helyzetben volt, a futballcsapat 1982-ben kiesett az NB III-ba, behívattak a pártbizottságra, hogy főállásban át kell vennem a klub irányítását. Ezt kivédtem, mondván, van tisztességes állásom, amitől nem is szeretnék megválni, a szakmámat akartam gyakorolni, valamint szerettem volna irányítani az egyesület sportját is, végül sikerült megfelelő megoldást találnunk. Maradtam a cégnél, társadalmi elnök lettem, de mindenről én döntöttem a folytatásban, először a labdarúgóknál, később az összes szakosztály tekintetében.

A Dunaferr SE sikersztorija 1992-ben, egy elnökségi ülésen kezdődött.

Az asztalnál ülők – döntően az anyacég, a vasmű delegáltjai, de voltak városi képviselők is – azon merengtek, mi kellene ahhoz, hogy a második vonalban vegetáló focisták visszajussanak az élvonalba. Szabó József úgy irányította a beszélgetést, hogy az eszmecsere végén kiadták a jelszót: irány az NB I!

– Közöltem, unom, hogy nincsenek komoly sikereink. Nem csak a futballban, a többi szakágban sem. A gyárnak jól ment, azt mondtam, a város és a cég dolgozói megérdemlik a minőségi sportot, nyugodtan építhetünk két-három bajnokcsapatot. A női kézilabdában a Vasas hegemóniája megszűnt, a Fradi és a Győr még nem volt sehol, elsőként ezt céloztuk meg. A hokisokat pár évvel később aranyéremig vezető Kercsó Árpád áttelepült Erdélyből, megkezdte az edzős­ködést, a futballba is egyre több pénz került. A női kézisek KEK-et nyertek 1995-ben, a férfi hokisok bajnoki aranyat egy évvel később, ott voltunk az élmezőnyben, viszont a futballban nem. A vezérigazgató, Horváth István kérdezte, mennyi plusz kellene ahhoz, hogy a labdarúgás is komoly sikereket érjen el? Mondtam, évi 200 millióval több, mert a foci akkor sem volt olcsó mulatság. A vasmű első embere igent mondott.

Szabó pedig elkezdte az építkezést. Nem csak az egyesületnél volt döntési jogköre mindenben, a gyárhoz is erősen kötődött, aminek pozitív hatása érződött a sportban is.

– A Dunaferr Rt. vezérigazgató-helyetteseként, valamint az Acélművek Kft. ügyvezető igazgatójaként dolgoztam, közel 6000 dolgozó tartozott hozzám, tehát volt felelősségem. Nem titok ez, akkoriban a gyár 1,2 milliárd forintot adott a sportra, ebben benne volt minden, a létesítmény fenntartása, az összes játékos, alkalmazott bére. Kimondva ez ma is nagy pénz, húsz éve különösen az volt. Ám információim szerint egy nagy, fővárosi klub élvonalbeli focicsapata ugyanennyiből gazdálkodott, mi pedig kilenc szakosztályt tartottunk el. Igaz, voltak külső támogatóink, akik döntően a gyár beszállítóiból kerültek ki. A plusz 200 milliónak köszönhetően a focisták elindultak felfelé. Elsőként erős keretet kellett összeraknunk.

Az újvárosi mag adott volt, valamint jött a későbbi gólkirály, Tököli Attila és Jäkl Antal Pécsről, Éger László pedig a szintén NB II-es Paksról.

– Tökölit és Jäkl Antit egy bajnokin néztük meg Beremenden. Gálhidi György helyett Varga Zoltán lett a vezetőedző, a Fradiból hoztuk Zavadszkyt, Nicsenkót, Milovanovicsot. Varga letette a csapat alapjait, de nem volt könnyű ember. Feljutottunk vele az élvonalba, ám túl sok volt a konfliktus, ráadásul betegeskedett, a szerződése is lejárt, úgy döntöttünk, a következő idényben más szakvezetővel folytatjuk. Egervári Sanyi utcahosszal nyerte a bajnokságot az MTK-val, ám kiderült, nem hosszabbítják meg a szerződését, gyorsan megállapodtunk vele. Ez volt a legnagyobb húzás.

Az elnök rögeszméje volt, ha aranyérmet akarnak, olyan szakvezetőt kell ültetni a kispadra, aki ezt korábban megvalósította, tehát ismeri a siker receptjét.

– Az volt a mániám, olyan szakvezető kell, aki tudja, milyen az aranyhoz vezető út, korábban már megcsinálta. A férfi kézisekhez így került Skaliczki László. Előzőleg mindig a második helyen végeztünk a Veszprém mögött, vele viszont nyertünk, korábban a Szeged edzőjeként már szerzett aranyat, megismételte velünk is. Laurencz László a Bp. Építőkkel kétszer szerzett bajnoki címet, női kéziseinkkel is nyert nemzetközi kupát. Később, Zsiga Gyula is ugyanilyen logika mentén jött: sikeres volt a Vasassal, vele mindent megnyertünk itthon és a nemzetközi porondon.

A labdarúgókhoz érkező Egervárival gyorsan megegyeztek, 1999 nyarán kezdődött az együttműködés, ami három évig tartott.

– Budapesten, a Frangepán utcában találkoztunk, ott volt a Dunaferr Kereskedőház, amit a szakosztály elnöke, Solymos Ernő vezetett. Gyorsan megállapodtunk, pénzről alig esett szó, inkább az életről, a családról, persze, a fociról is, Egervári elmondta, ismeri a keretet, de szeretne néhány játékost igazolni. Nem volt drága egyikük sem, olyanok jöttek, akik már ismertek voltak, de vagy leszállóágban másutt, vagy fiatalként nem kaptak elég lehetőséget a bizonyításra, mint Rabóczki az MTK-ban, Babos Gábor mögött. Gróf szerződtette Rabót, le is szúrtam, minek ide kapus, van nekünk, Bita Laci jól véd. Aztán kiderült, nagyon húztunk a fiatal hálóőrrel, persze Bita is hozta magát, ha be kellett ugrania. Az első fordulóban kikaptunk Debrecenben, utána egyszer sem. Nyolc fordulóval a zárás előtt 2–0-ra nyertünk a Fáy utcában, akkor már egyre biztosabb voltam abban, miénk lesz az arany.

Szabót kérdezem, akadt kedvenc futballistája? Nem titkolózik, azonnal válaszol.

– Tököli Attila, imádtam a játékát, azt mondták mindig, ő a keresztfiam. Való igaz, elfogult voltam vele. Előzőleg is akadt ilyen, Lehota István, aki a nyolcvanas évek derekán nálunk mutatkozott be az élvonalban, ő is érezte a kaput. Aztán Tököli Attila játéka nyűgözött le, mindig képes volt váratlant húzni, ha a 16-oson belül hozzá került a labda, vagy gól lett, vagy tizenegyest rúgtunk. Mi bajnokok lettünk, ő gólkirály, a saját nevelésű védő, Salamon Miklós pedig az év játékosa. Nagy dolog volt ez. Amit sajnálok, hogy a BL-be nem tudtunk bejutni. Trondheimben nagyon közel voltunk hozzá, sajnos nem sikerült. Az FTC öt évvel korábban bejutott, mégsem tudtak semmit felmutatni, csak egy fedett teraszt. A mi költségvetésünket a csoportkör annyira megdobta volna, hogy hosszú évekig biztosan egyed­uralkodók vagyunk itthon. Jó hírünk volt, amikor 1998-ban feljutottunk az élvonalba, majd két évvel később bajnoki címet nyertünk, mindenki tisztában volt vele, jó struktúrában dolgozunk, a vezetők az ígért pénzeket előteremtik, a szakmai stáb pedig megköveteli a munkát, ami sikerhez vezet. Aztán változások következtek be a vasmű vezetésében, a sport az új érában már nem volt annyira fontos, a csillagunk két évvel később leáldozott.

Volt MLSZ alelnök és a röplabdaszövetség vezetője is

A sportvezető 1995-ben az MLSZ alelnöke lett, Laczkó Mihály felkérésére. Szabó a gazdasági ügyekért felelt, a szakmai alelnöki teendőket Buzánszky Jenő látta el. – Két évig voltam funkcióban, 1997 őszén, a jugoszlávok ellen, hazai 7–1-es, majd a belgrádi 5–0-ás vereséget követően lemondtam. Később távozott Laczkó és az elnökség többi tagja is, új választások következtek.

Szabó József a folytatásban csak a Dunaferr SE-re koncentrált, a labdarúgókkal feljutott az élvonalba, valamint a többi szakosztály is gyűjtögette az aranyérmeket, 2001-ben távozott az újvárosi egylet elnöki posztjáról, 2008 nyarán hirtelen lett a magyar Röplabda Szövetség elnöke.

– Ismertem pár embert a sportágban, de nem akartam funkciót vállalni. Törökországban nyaraltam, felhívtak, mit szólnék hozzá, ha megválasztanának. Gondolom, abból indultak ki, hogy ahova korábban betettem a lábam, ott jött a siker. Mondtam, ha a többség rám szavaz, vállalom. Úgy lettem elnök, hogy ott sem voltam a közgyűlésen. Mivel nem volt pénz a sportágban, nem érhettünk el komoly eredményeket. A központi költségvetésből évi 32 milliót kaptunk, ebből a szövetségi irodák bérleti díja 8 millió volt, kötelező volt ott tanyáznunk. A többit költhettük a férfi és női válogatott és az utánpótlás versenyeztetésére, szegények voltunk, mint a templom egere. A bajnokság gyenge volt, aki átütötte a labdát a hálón, azonnal külföldre szerződött, Olaszországba, máshova. A szövetségi kapitánynak nem volt fizetése. Szereztem pénzt, összesen 28 milliót, de ezzel sem jutottunk előre, két év után lemondtam – mesélt erről az időszakról.