Jött a cirkusz ajánlata, az ott eltöltött kilenc év sikeres volt

Ez persze nem véletlen: három olimpián (1992 Barcelona, 1996 Atlanta, 2000 Sidney) vett részt. Barcelonában ötödik lett ugrásban, Sidneyben hatodik lólengésben. 1992-ben Budapesten Európa-bajnok volt korláton, második egyéni összetettben és harmadik ugrásban. 1993-ban világbajnokságon nyújtón bronzérmes lett, egy évvel később másodikként végzett ugyanezen a szeren. Főiskolai világbajnok lólengésben. Nem utolsósorban hatvannégyszeres magyar bajnok. 2001-ben abbahagyta a tornázást, és Las Vegasba költözött, ahol a világhírű Cirque du Soleilben, a Napfény Cirkusza revüműsorában lépett fel a Bellagio Hotel színháztermében naponta négyezer néző előtt, ez két előadást jelentett. (Supolára 1998-ban egy kanadai világkupán lettek figyelmesek a cirkusz képviselői, felajánlották, ha befejezte a versenyzést, szívesen látnák a cirkuszban.) 2009 végéig tartott a cirkuszos időszak, 2010 óta pedig edzősködik Las Vegasban.

– Törvényszerű volt, hogy a cirkusz után visszatér a tornához és edzősködni fog?

– A tudatomban ez nem volt egyértelmű, nem készültem az edzősködésre. Huszonöt évet töltöttem el annak idején a tornatermekben, így ennyi év után valószínű volt, nem szakács leszek. Egy magánklubban kaptam álláslehetőséget, amit örömmel elfogadtam.

– Ön elsősorban gyerekekkel foglalkozik. Nincsenek olyan ambíciói, hogy felnőttekkel is dolgozzon?

– Tökéletesen megfelel nekem a mostani munkám, és nagyon szeretem csinálni. Emberré és tornásszá próbálom tenni a tanítványaimat. Nem mindegy, mit hagyok a gyerekekben, többről szól ez, mint edzősködés. Elégedett vagyok. A másik: egészen más itt a tornasport felépítése, mint Magyarországon. Vannak, akik hobbiból járnak edzésre, és vannak, akik versenyeznek is. Az Egyesült Államokban több százezren versenyeznek, de ezt nem úgy kell érteni, ahogy ez nálunk működik. Valaki csak két-három viadalon indul, csak rövid ideig tornázik. Általában tizennyolc évesen vagy abbahagyják, vagy egyetemre mennek. Mindenesetre erre a rendszerre épül az Egyesült Államok tornasportja, ami a világ egyik legjobbja. Én csak versenyzőkkel foglalkozom, több korosztályból van tanítványom.

– Tavaly itthon volt néhány gyerekkel a győri ifjúsági olimpián. Milyen élményekkel tértek haza az amerikai fiatalok?

– Teljesen véletlen volt, hogy megnézhettük az ifjúsági olimpiát. Három éve próbáltam megszervezni, hogy néhány gyerekkel a régiónkból, ahova a mi klubunk is tartozik, hazajöjjek edzőtáborba. Véletlen egybeesés volt, hogy pont akkor volt az ifjúsági olimpia. Borkai Zsolt, Győr polgármestere, aki olimpiai bajnok tornász, mindenben segített nekünk, és mindenki rendkívül készséges volt velünk kapcsolatban. Számomra visszaköszönt a múlt, az amerikaiaknak pedig hatalmas élmény volt, már csak azért is, mert olimpiai bajnok, a világ élvonalához tartozó egykori magyar tornászokkal találkoztak. Az amerikai gyerekek számára már az is hatalmas dolog, ha valaki csak részt vett egy olimpián.

– Tizenhét éve élek kint, három olyan év volt, amikor nem jöttem haza. Idén nem voltam otthon. Dunaújvárosban a régi sporttársakkal, haverokkal és természetesen a rokonokkal mindig találkozom. Sopronba is elmegyek, ott két nagyon jó barátom, egykori dunaújvárosi tornásztársam, Kovács Péter és Pánczél Miklós él. Dunaújvárosban rengeteget sétálok, a város minden zugát ismerem, szinte mindenhez köt valami élmény. Legutóbb hajnalban, a Béke városrészből begyalogoltam a piacra és ettem egy lángost. Saját magamat selfiztem, és saját magamon nevettem, de nagyon boldog voltam. Ez hajnali ötkor volt, már rengetegen bicikliztek a piacon, csak lestek, ki ez a hülye, volt, aki azt hitte, részeg vagyok, de volt olyan is, aki felkiáltott, csak nem te vagy az, Supi?! Jövőre biztos, hogy hazamegyek.

– Hosszú távú tervei között melyik ország szerepel? Az Egyesült Államok vagy Magyarország?

– Nem tervezek, nem gondolkodom ezen. De szerintem előbb-utóbb otthon kötök ki. Most pörög az életem Las Vegasban, nem ugrálok, biztos egzisztenciám van. És itt él a lányom is. Amikor befejeztem a tornát, mert azon a szinten, amit elvártam magamtól, már nem tudtam csinálni, akkor sem nagyon gondolkodtam, csak rémült voltam, most mi lesz velem? Aztán szerencsémre jött a cirkusz ajánlata, az ott eltöltött kilenc év sikeres volt. A második karrieremnek tekintem.

– Mennyire van képben a mai magyar tornasporttal kapcsolatban?

– Nagyjából tisztában vagyok a helyzettel, időnként beszélgetek a szövetséggel, volt társaimmal, Kovács Péterrel hetente kétszer, az interneten is tájékozódom, de nagyon nem bonyolódok bele az otthoni dolgokba.

– Mikor volt utoljára a Dunaferr tornacsarnokában, ahol huszonöt évet töltött el, mindig hűséges volt nevelőegyesületéhez, hiszen itt is fejezte be pályafutását?

– Ha itthon vagyok, természetes, hogy elmegyek a tornacsarnokba. Volt, amikor ötször is kilátogattam. Egyszer még lábteniszeztem is az edzőkkel. Az igaz, hogy másnap majdnem belehaltam ebbe, alig tudtam mozogni. A sporttelepen meg szoktam nézni a kerítéseket, hogy néznek ki a szobrok, minden apróságot megtekintek, és csak jönnek és csak jönnek elő a szép emlékek.

Barát a barátról a következőképpen nyilatkozik

Kovács Péter, a Dunaújvárosi Kohász olimpiai bronzérmes tornásza előtt nőtt fel Supola Zoltán, majd lettek nagyon jó barátok, a mai napig szoros kapcsolat köti őket össze.

– Mit mondjak Supiról? Csak pozitív dolgok jutnak vele kapcsolatban az eszembe. A tornához való hozzáállása mindig rendkívül profi volt. Ő az utolsó magyar összetett, vagyis hatszeres tornász, mondhatnám, ő az utolsó mohikán. Annak ellenére jó barátok lettünk, hogy tizenegy év a korkülönbség közöttünk. Nyolcéves volt, amikor hazajöttem egy világbajnokságról, és az egyik háziverseny után, amit megnyert, én adtam át neki az érmet. Azt hiszem, sok jó példát mutattam neki, sokat segítettem abban, hogy sikeres tornász legyen. Azt sem titkolom, amikor a pályafutásom már a végéhez közeledett, egy-két rossz példa is becsúszott, de talán ezekből is tudott tanulni. Ellenfelek sohasem voltunk, de mindig rivalizáltunk, ő mindig jobb eredményt akart elérni, mint én, ez azért nem mindig sikerült neki.