2018.10.23. 07:00
Nyolcévesen ment le először a jégpályára – azóta ott ragadt
Közhely, de igaz. Lencsés Tamás, a Dunaújvárosi Acélbikák hátvédje mára már legendává vált. Lecsó, ahogy jégkorongberkekben becézik, 24. szezonját kezdte a felnőttek között. A márciusban befejeződött előző Erste Ligában játszotta dunaújvárosi színekben az ötszázadik bajnoki mérkőzését. Még egy fontos adat, csak a miheztartás végett: nem kevesebb mint kilenc olyan játékos van most a DAB-ban, akik vagy abban az évben, vagy később születtek, amikor Lencsés már felnőtt magyar bajnok volt.
Sőt, van két olyan hokis, aki abban az esztendőben látta meg a napvilágot, amikor Lecsó már a harmadik felnőtt magyar bajnoki aranyérmét gyűjtötte be.
Lencsés Tamással egy interjút elkészíteni nem egyszerű, ugyanúgy, mint ahogy egy csatárnak megkerülni őt. Hosszas rábeszélésre, és édesanyja hathatós ráhatására állt kötélnek egy beszélgetésre. A játékos ugyanis egyszerűen utál nyilatkozni. Most mégis kivételt tett a Dunaújvárosi Hírlappal.
Fotó: Hankusz Kálmán/Dunaújvárosi Hírlap
– Hogyan is kezdődött, miként és mikor került kapcsolatba a jégkoronggal?
– Mint annyi dunaújvárosi gyereket, engem is Kercsó Árpád csábított ki a jégpályára. Kercsó az Arany János Általános Iskolában toborzott, és kinézett magának. Úgy gondoltam, megpróbálom, akkor nyolcéves voltam, azután a mai napig ott ragadtam a jégpályán.
– Tizennyolc évesen már a felnőttek között is bemutatkozott Dunaújvárosban Spisák Róbert edzőnél. Miként vezetett idáig az útja?
– Szeretem a jégkorongot, de nem vagyok olyan, aki napi huszonnégy órában csak ezzel foglalkozik. Nem voltam valami nagy tehetség, de akaraterőm az volt. Szerintem csak a termetem és a gyorsaságom miatt tartottak meg a csapatnál. Tizennyolc évesen, amikor bemutatkoztam a felnőttek között, eldőlt a sorsom, tudtam, jégkorongozó leszek.
– Ha most gondolkodás nélkül arra kellene válaszolnia, melyik volt pályafutásának a legszebb része, mit mondana?
– Egyértelmű az az időszak, amikor 2003 és 2007 között válogatott voltam. A kanadai Pat Cortina volt a szövetségi kapitány, aki egy addig számomra ismeretlen szemléletet hozott. Ebben az időszakban volt, hogy a kanadai válogatott Magyarországon készült a világbajnokságra tele világsztárokkal, és játszottunk ellenük egy meccset. Igaz, 9–2-re kikaptunk, de felejthetetlen élmény, hogy a Papp László Budapest Sportarénában telt ház előtt megmérkőzhettünk a világ legjobbjaival, mert abban az évben Kanada megnyerte a vb-t. 2007-ben kikerültem az USA-ba, játszottam három hónapot, ekkor megismertem, milyen az igazi profi hoki. Bár az is tény, ott egy játékos csak árucikk.
– Ennyi év alatt rengeteg különböző összeállítású csapatban játszott. Melyek állnak legközelebb a szívéhez?
– Amikor a kilencvenes évek végén, a kétezresek elején szinte csak dunaújvárosiak játszottak. Arra is jó visszaemlékezni, amikor a Dunaferr megszüntette a szakosztályát a pénzhiány miatt, és majdnem mindenki eligazolt, egyszer csak feljött a Galanisz Nikandrosz-féle korosztály. Ők nyolcvannyolcas születésűek, és kétezer-hatban mindenki megrökönyödésére majdnem megnyertük a bajnokságot. Ha dunaújvárosiakra épült a csapat, mindig jók voltunk. Igazi családot alkottunk, emiatt irigykedtek is ránk az ellenfelek.
– 1997-ben játszott először a felnőttek között. Azóta több mint húsz év telt el. Milyen különbséget lát az akkori és a mostani jégkorong között?
– Ami a legfontosabb, nagyon felgyorsult a játék. Rengeteg edző fordult meg nálunk is a különböző hokikultúrákból. Nem volt könnyű a szlovákról átállni a svédre, vagy a svédről a kanadaira, hogy csak két példát említsek meg. De mindig tudtunk valamit tanulni, és ez elősegítette a fejlődésünket. A felszerelés is hatalmasat változott. Olyan ütővel, amivel kezdtem, ma már senki sem játszik, csak múzeumokban látható.
– Nem volt nehéz követni az állandó változásokat?
– Nem, mert végig benne voltam a sportágban, így a változásokkal én is automatikusan változtam.
– Két napjainkat érintő kérdés. Az első: meddig még, a második, milyen eredményre lehet képes az idei bajnokságban a DAB?
– Az elsőre a válaszom, a szezon végén abbahagyom, de tudom, sohase mondd, hogy soha. A másodikra: szépen szeretnék búcsúzni, ami azt jelenti, bajnoki arannyal.
– Lát erre reális esélyt?
– Igen, megvan az esélyünk.
(Zárszónak talán nem is kell ennél jobb – a szerk.)
Lencsés Tamás, aki több kontinensen is játszott – Új-Zélandon is bajnok lett
Lencsés Tamásnak pályafutása során volt egy-két kitérője. 1997-ben ifistaként kettős igazolással játszott Szegeden, a Tisza Volánban és a Dunaferrben. Az USA-ban a 2007/08-as szezonban a CHL-ben szereplő Austin Ice Bastban és az ECHL-ben vitézkedő Bakersfield Condorsban kapott játéklehetőséget. Amikor szezon közben hazajött Amerikából, akkor a Budapest Starsban fejezte be az idényt. 2012 és 2015 között a Ferencvárost erősítette, majd jött ismét egy kettős igazolás: a Dunaújvárosi Acélbikák és a Tisza Volán szerb bajnokságban induló csapatának mezét viselte. Új-Zélandon a nyári holtszezonban szerzett bajnoki címet a Canterbury Red Devilsszel. (Új-Zélandon akkor van tél, amikor nálunk nyár.)
Sportolói névjegye: Lencsés Tamás, született 1979. november 5-én Dunaújvárosban.
Posztja: hátvéd, magassága 189 centiméter, súlya 98 kilogramm.
A magyar nemzeti válogatottban játszott meccseinek száma: 173.
Klubmérkőzések (legfontosabbak). Erste Liga: 372-szer, magyar bajnokság: 173, Interliga: 117. Háromszoros magyar bajnok (1998, 2000, 2002), valamint új-zélandi bajnok 2014-ben.
