Hingyi Zitának és Beának a kézilabda mindig örök szerelem marad

Hingyi Zita jól emlékszik a harminc évvel ezelőtti időszakra, amikor gyerekként, a Ságvári iskolában atletizált és kézilabdázott. Ahogy mondja: a sport szeretetét Jakabné Józsa Klárától és Lipák Gyulától tanulták meg. Gyerekként, majd pályájuk végéig megőrizték ezt az érzést.

– A tévét bámultam, és látva Sterbinszki, Barna, Rácz Mariann és a többi nagyság játékát, beleszerettem a kézilabdába. Majd jelentkeztem Pergel Istvánnál próbajátékra. Az első edzés jól sikerült, és máris edzőtáborba vittek Szlovákiába. Az első két évben az ifiben játszottam, de kilencven nyarán már a felnőttbe is bekerültem beállóként. Tizenhat évesen az NB I-ben edzegettem. Az ifiben jobbkettőt, a felnőttben beállót játszottam. Előttem vannak azok a jelenetek, amikor Kocsis Böbe ott maradt velem a csarnokban, és a beálló poszt technikáját gyakorolta velem. Nagyon sokat köszönhetek neki.

Hingyi Bea is először atletizált, és mivel a magassága is megvolt hozzá, kosarazott.

– Még serdülő válogatott is lettem. Zita akkor már kézilabdázott. Ő tizenhat, én tizenhárom éves voltam. Kilencvenben kerültem a Kohászhoz. Jól ment a játék. A korosztályos junior, ifjúsági döntőben is szerepeltem. Az országos fináléban másodikak lettünk.

Zita: – Én Árva Csabánál lettem felnőttjátékos. Kilencvenkettőig a Kohászban kéziztem, majd átmentem NB I B-be. A Dunaújvárosi Papír több lehetőséget adott nekem. Persze a kézilabda mellett dolgoztam is.

Bea: – A felnőttkeretbe Siti Bea, Németh Helga, Ferling került be, így végül én is a D. Papírt választottam. Ott Pergel Pista bácsi edzősködése alatt nagyon jól éreztem magam a csapatban. Azután megszűnt a Papír, és kilencvennyolcban Simontornyára igazoltam NB I B-be. Ott játszottam három évig. Majd Tolnán, Tamásiban és Ercsiben is. Zitával a Papírban, Simontornyán és Ercsiben kézilabdáztunk együtt.

Zita és Bea rengeteget kapott a sporttól, a kézilabdától

Zita: – Én Ercsiben, Tolnán, Tamásiban szintén az NB I B-ben játszottam. Azután eljött az az időszak, amikor a Hingyi testvérek egy csapatban dobálták a gólokat hosszabb ideig. Én beálló, Bea irányító volt a Duna-Pentben. Játék közben egymásra néztünk, és már tudtuk, hová kéri a másik a labdát, vagy mi a szándéka a következő lépésben. Ha nem ment valamelyikünknek a játék, a másik azonnal dicsért, biztatott. Beának kivételesen fejlett volt a játékintelligenciája. Tudatosan, ésszel irányított, kiváló volt a lábmunkája, nagyszerűen szerzett labdákat. Sosem volt durva játékos. Így tudnám én őt leginkább jellemezni.

Bea: – Én Zita játékában mindig azt csodáltam, hogy soha nem ismert lehetetlent. A végletekig küzdött, harcolt. Elviselte, ha keménykedtek vele, hiszen ez a beállók sorsa. De azért nem volt adósa az ellenfélnek. És még valami: Zitára minden poszton lehetett számítani. Kiismerhetetlen volt az ellenfél számára. Közbelövés, betörés, a gólszerzés különböző formája, egyszerűen kézilabdázónak született.

Zita: – És most vége… Nekem már most hiányzik. Örülök, hogy ilyen sokáig csinálhattam. Szerencsések vagyunk Beával, hogy ez meg­adatott nekünk. Gyerekeinket is vittük magunkkal a mérkőzésekre, párjaink is támogattak bennünket a sportolásban. És végül mi mondtuk ki a végső szót: ennyi elég volt. Az is igaz, a mostani kézilabda már nagyon gyors nekünk.

Bea: – Én bevallom, jelen pillanatban nem hiányzik a játék. Hatéves koromtól, harminc évig csináltam versenyszerűen. Szép volt, de most még itt fáj, ott fáj, a szervezet megérzi a hosszan tartó igénybevételt. Mindenképpen jó lenne edzősködni, gyerekekkel foglalkozni, de erre most nincs időm. Zita a Duna-Pent egyesület elnöke, én meg a mindenes vagyok. Szervezni kell a csapat életét. Hat évvel ezelőtt alakult meg a klub megyei csapatként. Ott bajnokok lettünk, és most az NB II-ben kézilabdázunk. Van ifjúsági, serdülő- és fiúcsapatunk is.

Zita: – Közbeszólok: ne feledjük el, hogy a Dunaújvárosi Kohász Akadémia sokat segít nekünk. Például adnak játékosokat…

Két nagyszerű dunaújvárosi sportember pályafutása tehát már minta, követni való példa lehet a mai fiatal kézilabdázók számára. Bea kislánya, Míra még csak nyolcéves, Zita lánya pedig már az U9-ben kézilabdázik. Szerencsés helyre születtek mindketten, mert rengeteg tapasztalatot, megjegyezhető intelmeket, életstílust, sport­emberi tartást vehetnek át édesanyjuktól, családjuktól.

Hingyi Zita: – Nekünk is mindent jelentett a kézilabda: barátokat, nemes ellenfeleket, egészséges mozgást örömérzetet, a közösség által kapott boldogságot, a sport szeretetét.

Hingyi Bea: – Gyerekeinknek is üzenem: csak akkor csinálják a kézilabdát, ha szívvel-lélekkel és szeretettel képesek erre. És ne feledjék: mosolyogva, minden pillanatot élvezve szabad játszani, mert a kézilabda nem más, mint kemény, de boldog játék magunknak és a nézőknek is.