Beszélgetés Szmodics Lászlóval, a Zenélő cukrászda sorozat ötletgazdájával

– Hűha! Régóta láttam már más városokban járva, hogy milyen jó hangulata van, amikor teraszon emberek ülnek, beszélgetnek, és láthatóan jól érzik magukat, és ez az élő zenével összekapcsolódott. De megmondom őszintén, nincs meg, hogy mitől indult el a vezérhangya.

– Miért a zeneiskola lett ebben a partner?

– Annyiban kézenfekvő, hogy két gyermekemen keresztül hosszú ideje, nagyon sok programjukhoz, az ottani élethez, az alapítványi és más megmozdulásukhoz kapcsolódtam, részben nézőként, hallgatóként, részben a gyerekeken keresztül, hiszen ők szereplőként is megjelentek. Már hosszú ideje rendkívül szimpatikus számomra az a munka, ami ott folyik. Sok mindenkivel személyes, hosszú ismeretségbe keveredtem az évek során, különösen Juhos Melindával, illetve Balogh Zoltán Andrással, akikkel a 15-20 évvel korábbi időszakban is voltak már közös mozgolódásaink, ha valami programhoz úgy gondoltam, mindenképpen jó dolog élő zenét kapcsolni.

– Máshogy is föltehetném a kérdést, hogy miért a klasszikus zene, miért nem a könnyűzene?

– Merthogy azt nagyon jól csinálja a zeneiskola, hogy a legkülönfélébb koncertjeiken a komoly és a könnyűzene közti átjárókat megtalálják. Jól tudnak ebben közlekedni, akár a klasszikusokat könnyedebb feldolgozásban, akár a könnyedebbeket átültetve klasszikus hangszerekre meg tudják megszólaltatni. Ebben is az előbb említett két tanár, aki élen jár abban, hogy ilyeneket hangszereljen, átültessen egy hangszerre megírt darabot, és egy másikra adaptálja.

– Egy ilyen alkalomra, egy ilyen fesztiválra viszonylag könnyű meggyőzni a zeneiskolát, meg az előadókat is, hogy áldozzanak az idejükből. De hogy lett ebből sorozat?

– Ahhoz már kellett a harmadik fél is, a Jakó Cukrászda, akiknél ez a teraszról teraszra vándorló zenélés jó fogadtatásra lelt. Utána a főnökasszony, Jakóné Julika – akivel szintén sok-sok éve ismerősök vagyunk – azt mondta, hogy ez olyan jó, és én már olyan régóta álmodok arról, hogy a mi teraszunkon néha élő zene szóljon! Nem lehetne, hogy ne csak most az egyszer legyen, nem lehetne ebből ennél kicsit sűrűbb dolgot összehozni? Azt mondtam, hogy szerintem lehet, augusztus végére megpróbálom végiggondolni, terv szintjén összerakni, és találni hozzá olyat, aki odavarázsolható.

– Egyszer meg lehet győzni valakit, de hogy a hétvégéjét sorozatban erre áldozza, az már nem egyszerű, mert erre készülni is kell. Hogyan lehetett motiválni őket?

– A dolognak ez a része szerencsés árukapcsolás. Amikor ez körvonalazódni kezdett, akkor beszéltük meg a Jakó cukrászda fenntartóival, hogy rendszeresen, tisztes összeggel támogatják a zeneiskola alapítványát, a Szonáta Alapítványt: bizonyos előadásszám után küldenek egy-egy összeget az alapítvány számlájára. A másik, hogy a zeneiskola zenekarai, vagy bármilyen szereplésre alkalmas formációja számára pedig jó, amikor találnak fellépési lehetőséget. Különösen olyat, aminek nincs koncertsúlya, de annál mégis több, mint hogy bent, a zeneiskola falai között játszanak a hangszereken, és a tanár mond rá valamit, hogy jó, vagy nem jó. Ez egy ilyen sajátos átmeneti állapot, és úgy érzékelem, hogy ők ezt szeretik benne, hogy van már valami tétje a dolognak, de nem szól életre-halálra, nem minősítik őket érte, nem fogják föl- vagy lezsűrizni, ha valami nem sikerül. Tehát ez egy olyan jófajta közönség előtti főpróba, amit a színházak is kedvelnek, amikor már azért van súlya a dolognak, ugyanakkor még megengedett a menet közbeni korrekció, ha kell a megállás, a technikai, vagy más okból való újrakezdés.

– Látszik, hogy szeretik, elég jól összeszerkesztett programok vannak, és hát azért ráadások is mindennaposak.

– Igen. Az elején még kellett agitálni, hogy jó lesz ez, higgyétek el, de azt se mondom, hogy úgy vonszoltam volna oda bárkit is. Viszont nagyon hamar bekövetkezett az a számomra rendkívül kellemes, szerencsés és lélekfürdető helyzet, hogy mind a két oldalról jött a visszajelzés, hogy ez milyen jó. A cukrászda felől jött, hogy tetszik, szeretik, és még a bevételen is érezhető, hogy van egy kis pezsdülés körülötte. A másik oldalról, hogy itt jól érzik magukat a fellépők, ez teljesen jó. A sűrűséggel, ritmussal kellett menet közben azért valamit manőverezni, mert először kéthetente szerettük volna, aztán ezt három hétre ritkítottuk. De hát így is Klép Tomi pénteki évadzáró fellépése a 15. alkalom ebben a szériában.

– Miért csinálja? Mert ebből semmi haszna sincs, viszont irdatlan munkát vett a nyakába.

– Megtaláltam benne azt az örömöt, ami a sok minden más dolog mellett, a családi, az iskolai és a mindennapok közé apró ünnepeket varázsol. Egy ritmust ad neki, egy lüktetést. Ahhoz azért elég közel vannak a koncertek egymáshoz, hogy amikor az egyik lement, akkor már rég megvan a másik, meg a rákövetkező is, hogy körülbelül mi lesz. Annak az érdemi szervezési, hírverési és egyéb dolgait meg kell tenni. Ez egy jófajta pulzálást, jófajta lüktetést ad. Ehhez olyan közönséget is találtunk, amely hamar elkezdett visszajárni, odaszokni és beleszeretni. Hozzáteszik azt a rendkívül fontos jó hangulatot, amitől jól érzik magukat ott az előadók. Érezhető a szerető fogadtatás, hogy mi drukkolunk, szorítunk neked, és ha bármit csinálsz, az nekünk tetszeni fog. Ráadásul még jót is csinálnak, mert sokszor nagyon míves dolgok születnek ott.

– Akkor ezt élvezi?

– Kifejezetten, én ezt nagyon szeretem. Közvetlen örömködések, beszélgetések, ölelgetések és sok minden társul ehhez, ami még mentálisan is jót tesz az embernek. Amikor valamit csinál, és ilyen nagyon direkten, röviden igazolódik vissza. Mert hát mondjuk egy tanítási folyamat az messze nem ilyen hálás rövid távon. Itt meg azonnal van visszaigazolás.

– Egyöntetűen siker ez az évad. A siker pedig általában azt jelenti, hogy lesz következő évad is. Lesz?

– Egyértelműen lesz.

– Ugyanígy a zeneiskolával?

– Ugyanígy a zeneiskolával. Ahogy már utaltam rá, az időritmushoz hozzá kellett nyúlnunk. Amiről azt gondoltuk, hogy meg tudjuk csinálni, arról kiderült, hogy azért az egy kicsit sűrű. Először csak négy kollégával beszéltem meg a dolgot, kétheti ritmusban, és akkor kéthavonta került volna sor mindenkire. Aztán amikor lement az első kör, már látszott, hogy túl sűrű. A karácsonyi szakasz egy kicsit nagyobb szünetet adott, és onnantól kezdve lazítottuk körülbelül háromhetesre a ritmust. Akik ebbe beszálltak a zeneiskola részéről, ők félévente egyszer kerültek csak sorra, ez már így egy megnyugtató felállás volt. Most abban maradtunk, hogy a következő évadot úgy rakom össze, hogy egy tanár, egy formáció csak egyszer kell, hogy az évadban sorra kerüljön. Ugyanis menet közben többeket kellett bevonni, mint először gondoltam, a négy helyett már kilencen voltak eddig a zeneiskolai tanárok közül, akik valamilyen módon ott megjelentek. Ez egyrészt kitágította a kört, másrészt egy idő után más zeneiskolából is jöttek, hogy ők is zenélnének itt, ők is tudnak hozni néhány gyereket. Ahogy ezt a legyezőt széttártam, úgy látom, hogy ezzel a három heti ritmussal, ha egyenletesen összeadom, akkor egy tizenhárom alkalom jön össze körülbelül, ha mindenki csak egyszer jön, aki eddig volt, de már tudok más zeneiskolából még két olyat, aki szeretne jönni. Van is rá gondolatom, kik társulnának be, például azok közül is, akik a Sugárúti fesztiválon fölbukkantak. Tükör Balázsék is szívesen eljönnének egy alkalommal a cukrászdába, a Rajnai testvérek is eljönnének, Gyalus Boglárka is énekelne egyszer.

– Ennyire nyitott a dolog? Ha egy vadidegen bekopogtat, hogy ő is szeretne föllépni, akkor bárki jöhet?

– Majdnem. Bizonyos keretek között igen. Van, amit itt nem tudnék elképzelni, de ha ide illik, akkor jó eséllyel be tudom illeszteni.

– Mi van akkor, ha másik cukrászda is jelentkezik?

– Én úgy gondolom, hogy akkor elkezdek gondolkodni azon, hogy lehet más profillal, vagy nem tudom, mi módon megosztani, hogy az egyik ne rontsa le a másik hatását. Ez most eléggé hiátusos a városban, pedig hát lehetne, mert ez nagyon jó dolog.

– Akkor ezt sikertörténetként éli meg?

– Feltétlenül. Nagyon jó benne lenni. Egy idő után azzal is lehet egy kicsit kalózkodni, hogy irodalmi kapcsolódásokat keresni, vers-, prózarészleteket felolvasni. Ha lehet, direktben azokhoz a hangszerekhez, amik fellépnek, ha nem, akkor általánosan a zenéhez, a koncerthangulathoz, vagy ennek az egész varázslásnak a tartalmi vagy érzelmi megközelítéséhez találtam dolgokat, azt mindig hozzákapcsolom. Rakosgatok össze kis szövegeket, nyelvi játékokkal fűszerezve, amit ott jobb-rosszabb arányban, de végül is nem túl nagy undorral fogad a hallgatóság, úgy látom, hogy az is szórakoztatja őket. Ez egy ilyen sajátos kombó anélkül, hogy a zenei hangsúlyt, vagy súlypontot el akarnám onnan mozdítani. Ezzel rokon dolgok is vannak a fejemben, gondolatban, amit hoznék vagy visszahoznék majd, csak megfelelő helyet kéne találni, meg szereplőket, játszótársakat ahhoz is.