A szobor a sarkon városunk jelképe és alkotói önarckép

Dunaújváros - A Dózsa Györgyről készült bronzalkotást 1977-ben helyezték el a kereszteződésében, parkosított környezetben. Máig a Technikum városrész ékköve, a város egyik jelképe és megtestesítője hazánk történelmének. 

Kiss Kovács Gyula Budapesten született, kétszeres Munkácsy Mihály-díjas magyar szobrászművész, érdemes művész volt. A biográfiák szerint tanulmányait 1949-ben fejezte be a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán. Tanárai Sidló Ferenc és Pátzay Pál voltak. 1952–1954 között a Magyar Néphadsereg Művészeti Stúdiójának tagja volt. Jó barátságban állt Kiss Sándor szobrászművésszel, így Zsennyére telepedett feleségével, Tóth Emőke szobrászművésszel. 1984 nyarán hunyt el. 

Valamennyi szobrászati műfajban jelentőset alkotott. Az alapvetően figurális megformálású műveit dinamika, változatos technika, bravúros anyagkezelés jellemzi. Ismert és keresett köztéri szobrász volt. Plasztikáin a valóság összetett megragadására törekedett. Nem típusokat akart alkotni, hanem az emberi egyéniség ábrázolása volt a célja. Monumentális erő feszíti nemcsak köztéri szobrait, hanem kisplasztikáit is. Érmei lírai életérzéseket, a természetszeretetet közvetítik. 

Jelentős műve a soproni felszabadulási emlékmű, valamint a szekszárdi Babits-szobor. Három süttői mészkő domborműve látható a római Szent Péter-bazilika „Magyarok Nagyasszonya” altemplomában. 

A dunaújvárosi tépett Dózsa igazi reprezentatív dolog, a tüzes trónra ültetett, megkínzott, megtört figura, ahol nemcsak a meggyötört, szinte nyersen hagyott textúra, és nem is csak a kidolgozott, sokatmondóan ábrázolt részletek (mint a fahasábok végére applikált emberarcok), juttatnak arra az elképzelésre, hogy a saját korában is ikonikusnak számító szobor és ábrázolás, egyfajta elkeseredett önarckép is egyben, a beváltatlan ígéret és a le-lecsapó depresszió plasztikai megfogalmazása. 

A megszokottól eltérő megfogalmazású Dózsa-emlékmű Horváth Tamás helytörténeti blogíró szerint már 1963-ban megfogalmazódhatott az alkotóban, mert akkor kapott rá megbízást. Érdekesség, hogy az elkészült és a városnak szánt művet 1976-ban a Városligetben állították ki, majd csak ezután 77-ben került a városunkba. 

A történelmi lexikon szerint Dózsa György székely köznemes, az 1514-es parasztháború vezére volt (1470–1514). A törökök elleni harcokban ­kitüntette magát; 1514 májusában rá bízták a Pest határában összesereglett keresztes paraszthadak vezérletét. A seregben kitört lázadás céljával azonosult, az ellene felvonuló főúri hadak felett több fontos győzelmet aratott, ám végül a temesvári ütközetet elvesztette. Szapolyai János erdélyi vajda fogságába esett, aki válogatott kínzások közepette példát statuált és kivégeztette. Dózsa György a történészek szerint a magyar történelem kikerülhetetlen és meghatározó személyisége. 

A köztéri szobrászat fő feladata, hogy ami egy társadalomnak, közösségnek fontos téma, abból maradandó szobrot alkosson. A köztéri szobor állandó nyilvánosságnak van kitéve, maradandó, ott van az orrunk előtt, mindennap elmegyünk mellette, szelfizünk előtte, és a közbeszéd tárgya, a mindennapjaink része. 45 évvel a szoboravatás után mit gondol ma a városlakó a Dózsa-szoborról? 

– Véleményem szerint nem túl sok szobor van a városban, amelyet az utazó láthat. Ez a szobor egy forgalmas kereszteződésben áll. Ezért is nagyon jó ötletnek tartottam és tartom ma is a Dózsa-szobrot. Egyértelmű az ábrázolás, mindenki tudja, kit személyesít meg. A történelmünk fontos része, az utódainknak is követendő példát állítva, és aki a múltat nem becsüli, annak nem lesz jövője sem – mondta el Martikán Mihály. 

– A nyolcvanas években sokszor jártunk gyalogszerrel, később biciklivel is a Bocskai és a Dózsa György utca kereszteződésében. Akkoriban nagyon tetszett, újabban inkább a lámpákat figyelem a veszélyes kereszteződésben. Ma már inkább csak elsuhanunk előtte. Jobb helyet érdemelne ez a remek mű – szögezte le beszélgetésünk végén Mizerák Ferenc. 

– Pontosan emlékszem az átadás időszakára. Fiatalasszony voltam, két kisfiammal gyakran sétáltunk arra. A lépcsőházban a szomszédasszonnyal arról beszélgettünk, hogy a história szerint a bosszú kínzásai során tüzes koronát helyeztek a feltörekvő történelmi alak fejébe, és reméltük, hogy a feltörekvő városunknak ne ugyanez legyen majd a sorsa – mondta el Kaiserné Gödöny Erzsébet. 

– Először és utoljára Betti barátnőmmel néztük meg alaposan, és beszélgettünk róla részletesen, valamikor kis­tinédzser korunkban. Még nem tanultunk a történelmi alakról, de ő már hallott róla a nagybátyjától, és elborzadva hallgattam, hogy miért szenved az a bácsi azon a széken annyira. Később, a 90-es évek közepén a Lorántffy Zsuzsa Szakközépiskolába jártam. Sokszor elmentem iskolába menet-jövet a Dózsa-szobor előtt. Itt igazítottuk a barátnőimmel a ruházatunkon konszolidált iskolába járósra. Sőt, egyszer egy három év körüli kisfiúval is összefutottunk, aki egyedül csatangolt. Így közösen bekísértük a rendőrségre, ahol megdicsértek bennünket, mert az anyukája már nagyon kereste – osztotta meg velünk a szoborhoz kapcsolódó történeteit Bíró Kamilla.