Nagyon kevesen láttak a családból élő színházban

– Nagylók nem a színházi életéről híres. Hogyan került a színház bűvkörébe?

– Volt egy unokabátyám, aki kitalálta, hogy a sok bulizás mellett menjünk el egyszer színházba. A Bartókban néztük meg az Egy pohár víz című előadást. Szinte semmire nem emlékszem belőle, de ez egy „fejlövés” volt. Akkor már tizenhét körül lehettem, addigra már nagyjából mindenkiben kialakult, hogy mi szeretne lenni. Engem műszaki pályára szántak, a Dunaferrbe jártam. Így aztán teljesen váratlanul ért mindenkit és engem is ez a „fejlövésszerű” megvilágosodás. Úgy éreztem, hogy valami nem volt teljes, hogy az az irány, amerre haladtam, az nem volt komfortos számomra. Teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy ez hiányzik az életemből, ezzel szeretnék foglalkozni, nagyon elkezdett érdekelni ez a dolog.

– Nem is nagyon lehetett a közelében senki, aki segíthetett volna. Merre indult el? Kitől kért segítséget?

– Kérdezgettem az osztályfőnökömet, de mivel műszaki iskola volt, nem nagyon tudott senki segíteni, hogy mit csináljak. Ki volt plakátolva a folyosón, hogy Da Capo Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, és felhívtam őket. Így keveredtem el Zombori Marika nénihez, aki általános iskolásokkal foglalkozott. Voltak olyan gyakorlatok, hogy padok körül kergetőztem tizennyolc évesen, negyedik osztályos gyerekekkel. Marika néninek nagyon sokat köszönhetek, ő készített fel a felvételire a Shakespeare Színművészeti Akadémiára, ahová rögtön fel is vettek. De párhuzamosan állandóan a színházba jártam, minden nap ott ültem a portán Judit néninél. Minden előadást rengetegszer láttam, még Smuk Imre idejében. Mivel rám ilyen hatással volt a színház, az volt az érzésem, hogy ezt mindenkinek látni kell, ezért elkezdtem közönséget is szervezni, buszokat indítottam Nagylókról. Toboroztam az embereket, hogy mindenki azonnal jöjjön színházba. Nagyon vicces visszagondolni erre.

– A Shakespeare Színművészeti Akadémia Budapestet jelenti. Könnyű volt beilleszkedni?

– Egy nagyon furcsa törés volt, mert nagyjából kétszer voltam addig Budapesten, nem tudtam, mi hol van. Jött a felvételi, arra elkísért egy nagylóki haverom, aki rend­őrnek tanult, és tudta a járást. Az évnyitón viszont már nem tudtam, hogy a kollégiumba hogy keveredek be. Eleinte utáltam Budapestet, de most már nem is nagyon tudnám elképzelni az életemet máshol.

– Miért nem próbálkozott itt, Dunaújvárosban? Ha meg már nem itt, akkor miért nem a főiskola?

– Nekem az volt a prioritás, hogy ne kelljen énekelni. Én nem egy tanult családból származom, talán most lett először diplomája a családban az egyik unokatestvéremnek. Nem olyan körülmények közül jövök, ahol ez természetes lett volna. Utánanéztem, és láttam többféle akadémiát, és azt választottam, ahol nem kell énekelni. De nagyon sokat kellett dolgoznom azért, hogy ki tudjam fizetni a tandíjat. Az egy külön sztori... Ha visszacsinálhatnám, akkor lehet, hogy már jelentkeznék a színművészetire, de abban sem vagyok egészen biztos.

– De így is működött, a Barátok közt meghozta az országos hírnevet. Egy casting kellett hozzá?

– Nem, még csak casting sem volt. Akkor én már a ­Spirit színházban játszottam főszerepeket. Valaki, talán a vezető író odakeveredett a színházba, látott egy előadásban, ennyi. Egyszer csak felhívott a casting director, hogy van ez a szerep, Asztalos Kristóf. Még vissza is kérdeztem, hogy akkor nem is kell elmennem egy próba­felvételre, mire mondta, hogy nem, majd keresni fog a stylist, addig kitalálják, hogy nézzen ki.

– A Bartókban állt már a színpadon?

– Eddig még soha. A Jónás könyvét is a stúdiószínpadon próbáljuk. Az utolsó próbanapon megkértem Csadi Zolit, hogy bemehessek a nagyszínpadra. A portás fölkapcsolta nekem a lámpát, és egy nagyon érdekes élmény volt. Kicsit megható is. Eszembe jutottak azok az emberek, akik akkor kinevettek és legyintettek rám. Úgy éreztem, megjöttem.

– A Jónás könyve fizikai színházi produkció. Hogy bírja a fizikai megterhelést?

– Amikor megnéztem először a felvételt róla, akkor ­felhívtam Zolit, hogy nagyon szeretnék itt lenni, de az ­képtelenség, hogy ezt meg­tanuljam itthon. De megnyugtatott, hogy lesznek próbák. Négy napon voltam lent, és ott szembesültem vele, hogy az első pillanattól kezdve az utolsóig minden moz­dulat be van állítva. Akkor nagyon megijedtem, hogy vajon ez az én képességeim határain túl van-e, mennyire fogom tudni rögzíteni a mozdulatokat. Azért az más, amikor egy dal koreográfiáját kell megtanulni. De úgy érzem, hogy nem fogok kudarcot vallani.

– Az előadáson itt lesznek a rokonok?

– Azt gondolom, hogy igen. Nagyon kevesen láttak a családból színházban, élőben. Bízom benne, hogy eljönnek. Nagyon szeretném, ha édesapám látna, mert még soha nem látott színházban. Sajnos édesanyám úgy ment el, hogy ő soha nem látott, ez egy nagy szívfájdalmam.

– Lehet ez egy hosszabb együttműködés kezdete a színházzal?

– Én szeretném. Két másik darab szerepátvételéről már ejtettünk szót, de még nem dőlt el. De a következő évadban szerintem aktívan részt fogok venni. Legalábbis remélem.